2019.07.21.

Melyikre szavazna? Szerb vagy magyar hallé?

Turizmus

Megnéztük, hogy tényleg jobb-e a szomszéd halléje. Üde halételek a kormos bográcsból... Azt olvastuk, hogy még Baja környékéről is Bezdánba zarándokolnak az emberek, ha jó halászlét akarnak enni.

Article image
2019.07.21.

A bezdáni Pikec csárdának nagyon jó sajtója van Magyarországon. Nemcsak gasztronómiai honlapok, hanem közéleti weboldalak is említik, mint ahol mindig friss folyami halból főzik az ételt, átlagon fölüli a kiszolgálás, alacsonyak az árak. Itt-ott még azt is olvasni, hogy a halászcsárdákkal bőven ellátott Szegedről és Bajáról is Bezdánba mennek a halászlé szerelmesei, ha igazán jót akarnak enni.

Mi nem gourmandként, nem is étteremkalauzi titkos ügynökként indultunk a szerbiai kisvárosba, csak jót akartunk enni egy szép helyen. Már az kellemes meglepetésként ért, hogy Hercegszántónál öt perc alatt átjutottunk a határon. Bezdán nincs messze, de a Pikec csárdát kicsit bonyolult megközelíteni. A batinai híd felé kell menni, aztán jó sokat kanyarogni a Duna-parti üdülők között, mire eljutunk az étteremig.

Maga a hely gyönyörű. Az asztaloktól a Dunára látni, faágak hajolnak a látómező felső részére. A folyamon mindig történik valami. Míg nyalogattuk az aperitifként rendelt házi szilvapálinkát, szállodahajók és uszályok húztak el a szemünk előtt, horgászok motorcsónakját vontatta valami nagyobb hal, amely aztán sajnos leszakadt a zsinórról. Úgy terveztük, mindenki valami mást próbál ki – de kiderült, legalább két személy kell, hogy egy bográcsban, külön nekünk meg tudjanak főzni egy ételt. Így végül két adag filézettsüllő-paprikást és két adag pontyhalászlét kértünk.

Nem kell nagyon keresni a Pikecben készülő ételek titkát. Frissen sül-fő mindegyik. Ez viszont azzal jár, hogy várakozni kell. Negyvenöt percet mindenképpen, de inkább egy órát. Kiváló előételek vannak, de ha éhesen ül az ember, miközben a szél az orra alá fújja a bográcsban neki fövő ételek illatát, a szabad tűz füstjét, nem tudja megállni, hogy be ne lakjon a starterrel. Így hát inkább kértünk még egy kört a slivovicából – nekünk szokatlan formájú, felfelé szűkülő pohárkában szolgálják fel.

Halászlét sokféle halból főznek, külön is, vegyesen is. Filézett halászlét nem láttunk, az előkelőbb változat a feje és a farka nélkül kínálja a halat. Bajai/dunai módra főzik, vagyis nem készítenek alaplét, nem passzíroznak, tésztát adnak az étel mellé. A szegedi halászlé hívei le szokták szólni az ilyet – pedig csak elegendő halat kell a vízbe tenni. Ha nem spórolnak a hússal, vastag, sűrű lesz a leve a bajai változatnak is.

Jó óra múltán szolgálták fel a hallét is, a süllőpaprikást is – abban a kormos bográcsban, amelyikben megfőtt. Öreg halléfőzők óvni szoktak a bogrács szélére égő habtól, paprikától – itt azonban egyáltalán nem lehetett érezni. A halpaprikást túrós csuszával adták, bőven megszórva szalonnapörccel. Már rég jóllaktunk, de addig meregettük, míg fenékig ki nem ürültek a bográcsok. Desszertként a hely híres termékét, a 12 rétegből álló emberes Dobos-tortát kértük, befejezésként pedig erős, törökös kávét, amit a magyarul jól beszélő pincér „zaccos” kávénak nevezett.

Annyira nem neveznénk olcsónak a főétel 1200 dináros (1 dinár = 2,8 forint) árát, de ahhoz képest bőven megérte, amit kaptunk érte. Szóval, méltán van jó híre a Pikecnek, és méltán vette át módszereit az érsekcsanádi RévCsárda.

De azt mégsem mondanánk, hogy ezentúl minden héten ott eszünk. Csak Bezdánban hívogatott még a Sebesfoki csárda és a Bongó étterem is. A hazai, bajai, kalocsai, akasztói, szegedi halászcsárdákról nem is beszélve. Mindnek megvan a maga közönsége – a Fehértói halászcsárda hatalmas és zsúfolt parkolójában például csaknem annyi szerb rendszámot látni, mint magyart.