A háborúk alatt nem számítanak sem a természet, sem az épített környezet értékei. A erőltetett helyreállítás idején sem a természet értékei az elsők, de előbb-utóbb eljön az idő, amikor a politikai döntéshozókban tudatosul, hogy fenntartható fejlődés csak a természeti környezettel harmóniában képzelhető el. Magyarországon erre az 1970-es évek elejére vált alkalmassá a gazdasági és a politikai helyzet. Az 1970-es években sorra alakultak a nemzeti parkok, köztük 1975. január 1-jén kecskeméti székhellyel a Kiskunsági Nemzeti Park, amely a Duna-Tisza közén lévő, védelemre érdemes területek, ökoszisztémák, növény- és állatfajok számbavételét és megőrzését kapta feladatul. Az 1920-as évekig Két víz közének nevezték a Duna és a Tisza között elterülő sík vidéket, amelyet a folyókkal párhuzamosan egy alacsony, a folyók vízszintjéhez képest 30-80 méter magas gerinc, a Duna-Tisza közi Hátság oszt ketté. Ez a szinte nem is látható „magaslat” a vízválasztó is a két folyó között. A Két víz közének jelentős része ma Szerbia területére esik. Egyre bővül az együttműködés a két ország természetvédői között, hiszen az éghajlat és a táj egybefügg, a vállalkozásokat, embereket mesterségesen választja szét a határ. Sok napfény, de kevés csapadék – ez jellemzi a terület éghajlatát. Évente mindössze 500-580 milliméter csapadék hull – az is szélsőséges területi és időbeli eloszlásban. Ez a csapadék a felszín felől nem képes visszapótolni a talajvíz elszivárgását, süllyedését. A felszínen nincsenek már áramló nyílt vizek, kis folyók, patakok, helyükön többnyire belvízelvezető csatornák épültek ki. A belvíz ugyan ritkán jön, de nagy kárt tud okozni: a pénzügyi források hiánya mellett ez a félelem magyarázza, hogy a sivatagosodó térségben miért nem tesznek többet a vízvisszatartás érdekében.

Így viszont sok kisebb tó, időszakosan vízjárta hely teljesen kiszáradt az elmúlt évtizedekben. Csak a legnagyobb vízfelületek – a Fehér-tó, a Ludasi-tó, a Palicsi-tó – maradtak viszonylagos épségben – de ezek megőrizték, sőt, sok esetben visszaépítették változatos élővilágukat. Másutt viszont a helyi páraképződés hiányában fokozódik a légköri aszály, csökken az őshonos gazdasági növények terméshozama. A nemzeti parkokban dolgozó természetvédelmi szakemberek nem tudják elérni, hogy elegendő pénz jusson e folyamatok megállítására vagy visszafordítására. Azt azonban igyekeznek megvédeni, ami még megvan, és az elmúlt évtizedekben feltérképeztek, jogi védelem alá helyeztek. Gyepek, erdők, vizes élőhelyek őshonos állatai, növényei, ezek élőhelytársulásai tartoznak ide. Általában elmondható, hogy minél nagyobb gazdasági hasznot hoz egy terület, annál kevesebb természeti érték maradt fenn. A Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai és gazdálkodó partnereik törekednek az élőhelyek természetvédelmi célú kezelésére. A legjobb megoldás lenne az extenzív legeltetés, de az ilyen állattartás ráfizetéses, egyre nagyobb pénzügyi támogatással tartható csak fenn. Számos védett faj egyedszámának növelésére indítottak programokat: több ragadozó madár, mint a kerecsensólyom és a kékvércse, más területen a túzok tartozik ebbe a körbe. Nagyon hatékony a természetvédelmi őrszolgálat, amely a kijelölt területeken szinte minden buckát, tavacskát ismer. A hivatásos természetvédők tisztában vannak vele, hogy törekvéseik akkor lesznek eredményesek, ha a társadalom minél nagyobb része támogatja őket. Az ökoturizmus kiváló eszköz erre: a legjobb szakemberek vezetésével lehet bejárni akár a leginkább védett területeket is. Vannak kiemelkedő látogatottságú rendezvények: például a Fehér-tavi darvadozásra az utóbbi években már tízezres nagyságrendben érkeztek vendégek.