A szabadkai Városi múzeumban folyamatban van „A csodálatos kenyérszaporítás” című, újonnan felfedezett festmény restaurációja. A kép az elfeledett barokk festő, Paulus Antonius Senser (1716-1758) ópuszának műve, melyet 1747-ben készített.

Júliusban készült az első jegyzék a fertőzöttekről, és másfél hónap alatt végigszáguldott a városon a veszedelem. Egyedül szeptember 13-án 15 halottat számoltak, három sírásó dolgozott egész nap a temetőben. Akkorra már a fiatal, 32 éves városbíró is áldozatul esett a kórnak. Így írja le hiteles források alapján a város egyik nagy tragédiáját, az 1855. évi kolerajárványt dr. Horváth Zoltán címzetes egyetemi tanár, aki 2011-es nyugdíjba vonulása óta Bácsalmás és környéke helytörténeti kutatásaira fordítja idejét.

Érdemes-e a 21. században összegyűjteni annak a népi kultúrának a még fennmaradt részeit, amelynek alkotó közege, egy magyar kisvárost körülvevő hagyományos paraszti világ több nemzedékkel korábban felbomlott? Romsics Imre néprajzkutató szerint nemcsak megőrizendő, hanem a mai kulturális közösségek számára újraalkotható örökséget jelent a kalocsai szállásokon egykor énekelt dalkincs. Kalocsán a variációkkal együtt mintegy 900 dal kottáját és szövegét gyűjtötték egybe egy megjelenés előtt álló kötetben.

Mekkora és milyen volt a kultúra „aranykora” Szabadkán a volt Jugoszlávia idejében, megtudhatjuk a „Kulturális gyakorlatok és helyszínek: szabadkai visszatekintés” dokumentum-kiállításon, a palicsi Magyar Művelődési Központban.

Az olvasókörök fő funkciója a 21. században is az maradt, ami a 19. századi indulásuk idején volt: a művelődés és a közösségépítés. Hozzájuk adódik a hagyományőrzés, hiszen ma már nosztalgikus emlék számos olyan tevékenység, amely néhány évtizede még a mindennapok része volt. Hódmezővásárhely az olvasókörök városa volt, és maradt. A Csúcsi Olvasókör farsangi vetélkedőjén idén 14 csapat versengett.

A két világháború között minden télvégén egész Baját megmozgatta a maszkázás szokása. Igaz, akkor nem a főtérre jöttek be az alvégi és a bajaszentistváni bunyevác maszkák, hanem a belvárosi polgárok zarándokoltak ki hozzájuk egy fergeteges mulatságra. A háborúk után hosszú évtizedekre megszakadt ez a szokás, amelyet most a hagyomány újrateremtésének szándékával elevenítettek föl az új önkormányzat támogatásával a bajaiak.

Todor Manojlovic szerb költő, drámaíró, kritikus és irodalomszervező emlékére rendezett kiállítással emlékeztek meg a szerb államiság napjáról a mórahalmi Kolo Szerb Kulturális Központban. Manojlovic kapcsolatokat ápolt mind a 20. század elejének kelet-európai költőivel, mind a vezető nyugat-európai irodalmárokkal. Esszéiben, fordításaiban bemutatta, közel hozta őket az irodalom iránt érdeklődő korabeli jugoszláv közvéleményhez.

Évszázadokig csak Mohácson volt busójárás, mivel hogy ott találták ki, az ottani történelemben gyökerezik, és az ottani busójárás lett az UNESCO Világörökség része. A legutóbbi időkig Mohácsra ment, aki ezt látni akarta. Manapság azonban nemcsak fölelevenítik, hanem össze is keverik a szokásokat – így most bárhol lehet busójárás. Hódmezővásárhelyen a mohácsi busók már január végén temették a telet.

Egy bajai iskola tornatermében minden péntek este összegyűlnek a délszláv zene szerelmesei, és 2-3 órán át táncolnak szerb, horvát, macedón zenére. A Sugovica Tánckör nemcsak táncház, hanem baráti közösség, ahová téli ködben, zúzmarában is messze földről összejárnak az emberek.

A régi farsangi szokások legfontosabb célja az együtt töltött idő révén a személyes kapcsolatok, a rokoni, baráti, közösségi összetartozás megerősítése volt. A hagyományos paraszti életmód visszaszorulásával egyre kevesebb lett az erre fordítható idő. Megjelentek új, vonzó időtöltési formák, előbb a televízió, majd az internet, a mobiltelefon, és általuk rengeteg új tartalom vált elérhetővé. A farsangi bálok azonban a mai napig töretlen népszerűségnek örvendenek.

A farsang a keresztény kultúrkörben a Vízkereszt és a Nagyböjt közti időszak. A legtöbb farsangi szokás a paraszti életmódhoz kötődik. Novembertől márciusig szünetelt a mezőgazdasági munka, korán sötétedett, rengeteg idejük volt az embereknek. A Bácskában különösen színes lett a szokásvilág, mert több nemzetiség élt együtt, gyakran átvettek egymás szokásaiból, vagy együtt töltötték az időt ilyenkor.

A szabadkai „Sólyomház”, vagy más néven a „Jadran” épülete a város egyik jellegzetessége, melyet pontosan 80 éve építettek, és a szakértők véleménye szerint végső ideje annak, hogy felújítsák.

Végükhoz közelednek a Bulgár és a Magyar határ között húzódó fő gázvezeték mentén zajló védett archeológiai ásatási munkálatok Óbecse község területén.

A szegedi Nemzetiségek Napja gálaműsorának folklórprodukciói közé szervesen illeszkedett Klebniczki György zongoraművész, zeneszerző produkciója, aki egy Hacsaturján-darabot, és saját szerzeményét, a népzenei motívumokra épülő Tavaszi rapszódiát játszotta el a kisebbségek ünnepén. Úgy mutatták be, mint a kisebbségi rendezvények gyakori támogatóját, és mint olyan művészt, aki saját alkotásaiban is merít a nemzetiségi folklór motívumkincséből.

Évszázados hagyománya van a fúvószenének a jelentős számban svábok által lakott Vaskúton. A jelenleg működő Kraul Antal Fúvószenekar 1984-ben alakult. Számos koncert mellett minden évben – idén is – december 29-én este hangversennyel búcsúztatják az óévet, és köszöntik az újat.