„A lövészárkok sosem egyenesek, hogy ha az ellenség egy szakaszt elfoglal, ne tudja végiglőni az egészet” - mutat egy fűvel benőtt árokra Bánhidy Zoltán valahol Ásotthalom és Kelebia között, a magyar-szerb határtól 3 kilométerre. A Móra-Tourist Nonprofit Kft. túrasorozatának keretében az amatőr bunkerkutató az egykori magyar védvonal még fennmaradt építményei közül mutat meg néhányat – megidézve a második világháború utáni évek hangulatát.

„A magyar narancshoz hasonlóan az ötvenes évek nagyívű szocialista elképzelései közé tartozott, hogy a selyemkóró termésével kiváltják a gyapotot, a növény tejnedvét pedig gumigyártáshoz használják. Mindebből annyi lett, hogy az elszaporodott gyom elnyomja az őshonos fajokat. De legalább van finom selyemfű mézünk” - magyarázza túravezetőnk miközben egy vaddohányos szakaszon vágunk át, hogy a lövészárok után az első bunkert is „felfedezzük”.

A túra résztvevői a gránátdobást is gyakorolhatták.

A bunker egykori falai még kivehetőek, a teteje azonban már nincs meg. „Ez egy 20 fős legénységi fedezék volt, de komolyabb harci eszközt ide nem telepítettek, ezért a födém nem volt olyan vastag – ennyit ért akkoriban az emberélet” - mondja Zoltán. Ez az építmény is része volt annak a három sávba tervezett, de csak 40 százalékban elkészült bunkerrendszernek, amellyel a szögesdrót kerítés és a 2 millió telepített akna mellett a déli határszakaszt védték akkoriban. Erre azért volt szükség, mert az egykori jugoszláv vezető, Josip Broz Tito a Szovjetunióval szemben a nyugati hatalmakhoz közeledett, így a kommunista blokk országai komolyan számoltak azzal, hogy az „imperialisták” a jugoszlávokkal karöltve délről indítanak majd támadást.

„Volt olyan év, amikor Magyarország bevételeinek 25 százalékát katonai célokra, nagyrészt a bunkerek kialakítására fordította. Háborús konfliktus esetén a rendszert elvileg 300.000 fővel lehetett volna feltölteni” - említi túravezetőn egy másik bunkernél, amibe már be is tudunk menni. Az itt tárolt tüzérségi löveggel akár 10 kilométerre is el tudtak volna lőni.

Ilyesmire ugyan nem került sor, ám 1948 és 1953 között mindkét oldalon rendszeresek voltak a fegyveres villongások, emberrablások, illetve kémeket és diverzáns csoportokat is kölcsönösen „dobtak át” az ellenkező oldalra. Az egyik legjelentősebb kémtörténet szerint a szabadkai születésű Bán László Budapesten sikerrel rabolt el egy sztálinista kommunistát. Második küldetése azonban – amikor a jugoszláv ellenzék vezetőjét kellett elfognia – kudarcba fulladt: Algyőnél némi lövöldözés után a hatóságok feltartóztatták a csoportját, őt később kivégezték.

A két ország közötti enyhülés előtt végül Sztálin 1953-as halála nyitotta meg az utat.