Pontosan huszadszor szervezték meg a versenyt, véletlenül éppen húszan neveztek be a vetélkedésbe. Két kategória van, de várat mindig többen építenek, mint szobrot. A homokvárépítés a kisgyerekek játéka, de némely kisgyerekek kamasz-, sőt, felnőttkorukban is imádják formázni a vizes homokot.
A legfőbb szerszám a kéz. Kézzel mindent lehet, csak vizet hordani körülményes. A többség készült: hoztak vödröt, lapátot, egy alkalmi csapat papírdobozzal formálja a bástyákat.
Van, ahol a kisgyerek épít, a szülők hagyják, a keze alá hordják a homokot. Ha valami kajlán sikerül, akkor segítenek csak be. Másutt a gyerekek nézik tágra nyílt szemmel, hogy Anyát és Apát elragadja a hangulat, sok régi várépítés emléke, szebbet, nagyobbat akarnak építeni mindenki másnál.
Két nagylány erdőt is telepít a külső várfal és a torony közé. Várárok szinte mindenütt készül – azt föl lehet tölteni vízzel, mindjárt élethűbbnek látszik az erődítmény.
A homokszobrászok kevesebben vannak, de ötletesebbek. Elsüllyedt világok címmel formálódik például egy Trabant, amely félig a homokba süpped. Az idősebbek jól emlékeznek a formájára, de mi van, ha a fiatalok nem ismerik föl? Hogy biztos legyen az üzenet, végül odateszik a kisfiú matchbox Trabantját a szobor tetejére.
Szobor műfajban készül még egy nyúl és egy sellő. A nyuszi hatalmas, sok vödör homokot felhasználtak hozzá. A sellő inkább grafikára emlékeztet: finom vonalait ujjakkal rajzolták a homokba. Utóbb ez majd föladja a leckét a zsűrinek: mindkét alkotás első díjat kap, de vita tárgya, hogy a több munkát vagy a szebb munkát díjazzák az elsők közül is az első díjjal.
Sokan várják az eseményt, telefonálnak, hogy mikor lesz, mert homokvárat építeni okvetlenül eljönnek. Helybeliek, üdülővendégek egyaránt vannak a versenyzők között – idén például utóbbiak neveztek többen. A tiszakécskei önkormányzat, pedagógusok, könyvtárosok vesznek részt a szervezésben, a díjak és apró ajándékok megvásárlásában, a zsűrizésben. Meghirdetik a helyi és a megyei lapban, a Facebookon, szórólapon, plakátokon – mondja Szijjné Herczegh Györgyi könyvtáros, az egyik szervező.
A zsűrizés legalább annyi ideig tart, mint a verseny. A zsűritagok megtekintenek minden versenyművet, a véleményük és a pontszám mellett azt is följegyzik, hányan vannak az alkotók, mennyi köztük a gyermek és mennyi a felnőtt. Nemcsak a díjak igazságos odaítélése a feladat, hanem annak eldöntése is, hogy melyik nyertes milyen ajándékot kapjon. Ráadásul mindenki nyer, az eredményhirdetés előtt minden ajándékot – tollasütőt, felfújható labdát, buborékfújót, papírsárkányt – megcímkéznek valamelyik versenyző nevével.
Megbeszélik szépen, hogy a két rózsaszín strandkalapot nem adják a három kiskamasz fiúnak, jól teljesítő nagylányból viszont éppen kettő van. A fiúk biztosan elégedettek lesznek majd a vízipuskákkal, mert abból meg pont három darab várakozik a jutalmakat tartalmazó nagy kartondobozban.
Díjátadás, taps, fotó – mindenki az eredményhirdetésen van, most tisztán látszik a várak sora lenn a parton. Böröczky Edit zsűritag portálunknak azt mondja: az összképet, az összhangot értékelték. Nem meglepő, hogy máskor ők maguk is homokvárépítők, csakhogy az ő gyermekük már 28 éves. Az is tetszik mindig, amikor az alkotás elmesél egy történetet: a várban emberek vannak, falu van körülötte, megtámadja, vagy éppen megvédi a sárkány.
Nem olyan nagy tétre megy ez a játék, de igazságosan kell dönteni. Eddig sikerült is. Böröczky Edit nem emlékszik, hogy valaha is lett volna emiatt sértődés, szomorúság.
„Arra törekszünk, hogy senki ne menjen el innen keserű szájízzel. Élvezze mindenki, hogy nyár van, örüljön a víznek, a partnak, a homoknak. Szeressen itt lenni!”
