Japánban külön tantárgyként tanítják Japán, illetve a Japánon kívüli világ történetét. Minamizuka Shingo egyetemistaként azért választotta a nemzetközi kapcsolatok szakot, hogy kölcsönhatásaiban vizsgálhassa a 19. és 20. század globális történetét.
Alig ismert, hogy az 1968-as nyugat-európai diáktüntetések Japánban is hullámokat vertek, diákmozgalmakat indítottak el, és az egyetemeken oldódni kezdett a hagyományos, merev oktatási rendszer. Japánban az 1960-as években nagy érdeklődés övezte az ország két történelmi ellenségének, a Szovjetuniónak (Oroszországnak) és Kínának a kapcsolatát. A Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Nyikita Hruscsovnak a párt XX. kongresszusán elmondott, Sztálin rendszerétől és bűneitől elhatárolódó beszéde miatt a Szovjetunió tűnt nyitottabbnak és a rugalmasabbnak a kulturális forradalom zűrzavarába süllyedt Kínánál.
Az 1956-os magyar forradalomra felfigyelt a világ. A fiatal japán történészek érdekesnek találták a Nyugat-Európa és Oroszország között lévő köztes régiót. A jugoszláv el nem kötelezettség, a magyar, a lengyel és csehszlovákiai felkelések és reformok miatt Japánból úgy tűnt: létezhet harmadik út a gyarmatosító világkapitalizmus és a kommunista diktatúra között. Minamizuka Shingo és társai úgy vélték: a felkelések magyarázata e régió, „Köztes-Európa” sajátos fejlődési folyamataiban keresendő.
A japán kutató Lengyelországba, Jugoszláviába vagy Magyarországra szeretett volna eljutni. A véletlenen múlt, hogy éppen Magyarországra tudott ösztöndíjat szerezni. A Magyar Tudományos Akadémián a kor legjobb magyar történészeivel, Berend T. Ivánnal és Ránki Györggyel ismerkedett meg – de egy idő után úgy érezte, a nagyvárosokon kívüli világ ismeretére is szüksége volna.
Kapcsolatba került többek között Csatári Bálinttal, a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja Alföld Tudományos Intézetének vezetőjével. Később már nem egyedül jött, fiatal japán kutatókat és egyetemi hallgatókat hozott magával. A kutatómunka mellett a magyar-japán kapcsolatokat is építette, az ő közvetítésével számos kiemelkedő magyar regényt fordítottak le Japánra – például Kertész Imre később Nobel-díjjal jutalmazott Sorstalanság című könyvét.
Minamizuka Shingo figyelme az elméleti összefüggések mellett kiterjedt a helyi történelem „bulvár” világára, Rózsa Sándorra és betyár társaira, vagy Pipás Pistára, aki valójában nő volt, és az első világháborút megjárt, családjuk életét tönkre tevő férfiakat segített eltenni láb alól. Shingo meglátta a betyárvilág helyi értelmezésében a bűnözésnél több, forradalomnál kevesebb lázadást, ahogyan Pipás Pistában is a háborúban magukra maradt, önállósodott, a hagyományos férfiuralmat elviselni már nem kívánó nők lázadását.
2017-ben, a japán professzor 75. születésnapjára adták ki barátai és tisztelői az első könyvet Shingo, a szellemi hídépítő címmel. Március elején, az immár 80 éves tudós ünneplésére mutatták be a második tanulmánykötetet a szegedi Somogyi-könyvtárban, Kézen fogva a hídon címmel.
Csak szemléltetésül felidézzük az első könyvből az azóta elhunyt Csatári Bálint emlékezését közös kutatásukról a rendszerváltozás vidéki következményeiről. A magyar falut a szocialista nagyüzem és a háztáji gazdaság szimbiózisa életszínvonalában a városok közelébe emelte. Jugoszláviában és Lengyelországban megmaradt a falusi kisbirtok a szocialista rendszer idején is. Ott nem volt olyan jó az élet a városokhoz képest a szocialista érában – de nem történt drasztikus változás, míg Magyarországon a téeszek felbomlása után a falusi lakosság nagy része kiszorult a mezőgazdasági termelésből, és a magyar vidék elvesztette az agrárium népességmegtartó erejét.
Minamizuka Shingo szeretett a vidékünkön élni. A könyvbemutatón anekdotaként hangzott el, hogy amikor a 90-es években, a délszláv háború idején tömegesen csempészték az üzemanyagot Jugoszláviába, a magyar tudósok nem mertek a sorban álló fenyegető maffiózók elé menni – Shingo azonban odaült a volánhoz, és meg sem állt a határőrökig. Szabadkára siettek, a levéltárba, ahol Rózsa Sándorról szóló iratokkal várták őket.
