Csak néhány alapvető állítást tudunk kiemelni a hosszú és nagyon sok új fogalmat használó, megmagyarázó előadásból, amelynek az volt a témája, arra készít-e fel a mai iskola, amire a mai gyerekeknek a jövőben szükségük lesz. A kiinduló pont az, hogy hihetetlenül felgyorsult a világ. A 21. században körülbelül 20 ezer korábbi évnek megfelelő fejlődést valósít meg az emberiség. Nincs mód ezt lassítani. A világot nem tudjuk megváltoztatni, csak alkalmazkodni tudunk hozzá.

A gyerekeknek az a világ a természetes, amelybe beleszületnek, és amelyet megismernek. Régen ez a világ ugyanolyan volt, mint amilyet a szülők vagy a nagyszülők megismertek. Az öregek tudása, tapasztalata érték volt, mert a gyerekek világában is használni lehetett. Ez megszűnt. Nemhogy a szülők világa nem olyan, mint a gyermekeké, hanem még két testvér is, akik közt kicsit nagyobb a korkülönbség, másféle világot ismer meg.

Sokakat nagyon zavar a változások tempója, az, hogy ami tegnap érvényes volt, ma már nem úgy van, és ami ma fontos, az tegnap még nem is létezett. Gyarmathy Éva idézett egy párbeszédet: egy tipikus „mai gyerek” azt mondta a szüleinek, hogy „nem én vagyok hiperaktív, hanem ti vagytok lassúak!”

A mai iskolában az a jó tanuló, aki minél több tudást halmoz fel az agyában, nem gondolkodik kritikusan, nem kérdőjelezi meg az ismeretek érvényességét. Csakhogy abban a világban, ami már elkezdődött, végtelen mennyiségű információ éri az embert, és magának kell eldöntenie, hogy ebből mi érvényes, és mi nem. Nem tudnia kell mindenre a választ, mert lehet, hogy a tanult válasz már nem érvényes, hanem nagyon rövid idő alatt meg kell keresni a (jó) választ.

Úgy néz ki, hogy a mesterséges intelligencia pontosan azt értékeli le, amitől a mai iskolában jó tanulónak tartanak valakit. Nem a tudásra, hanem a döntés képességére kellene megtanítania az iskolának a gyereket. Ahogy a dolgok állnak, a ma iskolás korú gyermekek viszonylag hosszú életet fognak élni. Nincs olyan tárgyi ismeret, ami ennyi időn át érvényes volna. Nem lesz olyan munkahely, ahol egy életet végig lehetne dolgozni. Nem állásban, hanem projektekben, változó összetételű csapatokban fognak dolgozni a ma fiatalok. Amik igazán fontosak lesznek: a végtelen információtömegben való eligazodáshoz az embernek a véges idejével való gazdálkodás. Mindig fontos volt, de egyre fontosabb lesz a kommunikáció és az együttműködés más emberekkel és – immár gépekkel. Kritikai gondolkodásra, algoritmikus gondolkodásra, három dimenziós gondolkodásra lesz szükség. Nem feladatteljesítésre, hanem problémamegoldásra. A felgyorsult időben ugyanis állandósulnak a krízisek, elfogynak a nyugalmi időszakok.

Hogy lehet ezt „ésszel bírni”? Az emberiség történetében már voltak neuropszichikai változások, az agy alkalmazkodó átalakulása, amit az életmód, a kulturális hatások váltottak ki. Például, amikor a nomád, gyűjtögető, majd mezőgazdálkodó lassú, természetközeli életmódról átváltott a többség a sémák közé szorított, ipari termelő, beszorított nagyvárosi létre.

Van azonban, ami úgy változik, hogy a lényege változatlan marad. Ebbe a felgyorsult, gép-ember interakciókat tartalmazó világba is úgy lehet belenőni, ahogyan mindig belenőttek a gyermekek a nekik adott világba: kísérletezéssel, próbálgatással, szerepjátszással. Sok tekintetben úgy, ahogyan a videojátékok vezetik a gyermek problémamegoldó gondolkodását. Vannak szintek, hozzájuk tartozó jutalmak, előbbre jutási lehetőségek.

Szinte minden megváltozik, de egyvalami még tartja magát: a problémamegoldás legmagasabb formája a kreativitás: létrehozni valamit, ami sohasem volt, összeegyeztetni összeegyeztethetetlennek látszó dolgokat, megoldani konfliktusokat. Egyelőre annyi biztos, ami talán megnyugtató is lehet: a gépi gondolkodás nem kreatív, mert semmilyen gép nem képes érzelemre, empátiára.