A beszorított városi létből való kiszabadulás, önellátó kiskerti zöldség- és gyümölcstermelés, hétvégi természetközeli pihenés – ezzel a céllal kezdtek a városok közelében kiskerti telkeket parcellázni, miután a tömeges panellakás-építés életformát torzító hatásait felismerték. Kicsi telken kicsi ház, szűk utcák, csak részben kiépített infrastruktúra jellemezte ezeket a rohamos gyorsasággal belakott településrészeket. Csakhogy mire felnőttek a fák, komfortos lett a kis épület, megvásároltak minden szükséges kerti szerszámot, akkorra megváltoztak a viszonyok. Jött a rendszerváltás, hatására felbomlott az addigi viszonylagos jövedelmi egyenlőség. Felmondták a kedvező kamatú hiteleket, megnőtt a rezsi, sokan munkanélkülivé váltak, vagy jövedelmük nem tartott lépést a 90-es évekbeli inflációval. Kiszorultak addigi városi lakóhelyükről, és az eredetileg nem állandó lakásnak szánt kiskerti épületekben leltek fenntartható otthonra. Az élelmiszer-ellátás javult, az önellátó termelés költségei növekedtek: egyre kevésbé éri meg a saját kertben megtermelni a konyhára valót. A szegényebb rétegek számára megnehezült az önálló lakáshoz jutás a városban, vagy az agglomerációs falvakban. Sokan ezt úgy oldották fel, hogy a felnőtt gyerekek és családjuk maradt a városi lakásban, a nyugdíjas szülők állandóra kiköltöztek a kerti házikóba. A 2008-2009-es gazdasági válság elhúzódó hatása újabb kiköltözési hullámot generált. Más, ösztönző értelemben növelte a kerti ingatlanok vonzerejét, hogy a 2010-es években a CSOK (Családi Otthonteremtési Kedvezmény) keretében állami támogatást és kedvezményes hitelt lehetett kapni a kiskerti házak vásárlására és felújítására.

Családi otthonként azonban az addig engedélyezett épületek szűknek bizonyultak. Elindult az építési szabályok feszegetése, az illegális épületbővítés, sok helyen az egész telket beépítették a zöldterület rovására. A jogszabályok szerint a feketén épített házrészeket le kellett volna bontatni – de a hatóságok nem merték, mert tömegesen kellett volna egzisztenciális sérelmet okozni embereknek. Ám az sem volt járható út, hogy a kertvárosokra érvényes szabályokat alkalmazzák – a telkek kicsik voltak, az utcák szűkek, a szélső háznál ki kellett volna sajátítani a kert sarkát, hogy be tudjon fordulni a kukásautó. Vasárus Gábor felhívta a figyelmet egy érdekes jelenségre: a kiskertekben is megjelent a vagyoni helyzet irányította szegregáció, de nem eltérő területrészeken, hanem véletlenszerűen. A gazdag családok megvásárolnak három-négy szomszédos telket, építenek rá egy palotát, miközben a szomszédban a kisnyugdíjasok kapálgatják a kertet, és igyekeznek forgalomban tartani az ősöreg Ladájukat.

A folyószabályozásig visszavezethető vízgazdálkodási hibák és a globális felmelegedés a kiskertek természetközeli jellegét, korábbi funkcióit is ellehetetleníti. Az 1970-es évekhez képest métereket süllyedt a talajvíz szintje, a csapadékhiány és immár a légköri aszály tönkre teszi a növényeket, az elhanyagolt ingatlanokat elárasztják az invazív fajok. Ahogyan a tanyavilágban, úgy a kiskertekben is egyre inkább a könnyű megközelíthetőség irányítja a folyamatokat: a főbb utak közelében épülnek a jobb házak, a nehezen megközelíthető részeket pedig szinte már az elnéptelenedésig elhanyagolják. Vasárus Gábor szerint a kiskerti települések problémáinak egy része – például a vízhiány, a növényzetkárosodás, a hőszigetek terjedése – az egész országra kiterjedő megoldásokat kíván. Ugyancsak elengedhetetlen a jelenlegi ellentmondásos jogi szabályozás rendbe tétele világos koncepció és jövőkép alapján. Pénzt kellene fektetni e területek infrastruktúrájának fejlesztésébe. A legfontosabb azonban a kutató-politikus szerint a közösségfejlesztés: olyan helyi együttes tevékenység, identitás, arculat kifejlesztése a cél, amely otthon tartja a fiatalokat, perspektívát nyújt, megkeresi egy-egy településrész fenntartható, egyedi funkcióit.