Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2024 folyamán két gigantikus terv megvalósítását is bejelentette. A Tisza felső folyásánál a Vizet a tájba! elnevezésű program akkori árakon 480 milliárd forintba került volna, ebből mindössze 22 milliárd értékben indult meg konkrét munka. A Duna-Tiszaközi Homokhátságon közel 1800 milliárd forintba kerülő programrendszert terveztek meg. Kérdés azonban, hogy mindebből mire és mikor lesz pénz. Összeérnek-e az állami kezdeményezésű, nagy átalakító rendszerek és a helyi közösségek, gazdatársulások kezdeményezései. Az állami terv viszonylag egyszerű, de nagyon drága. Nem a korábban favorizált Duna-Tisza csatorna koncepcióját követi, hanem szivattyús, csővezetékes megoldással felnyomná a vizet a Homokhátság legmagasabb pontjain létesítendő hatalmas tárolókba, ahonnét gravitációs úton szivárogna lefelé és széjjel. Olyan „púpok” jönnének létre, amelyekből a leszivárgó víz egy idő után megemelné a talajvíz szintjét – először csak a környékükön, később összefüggő módon. Ennek a rendszernek nemcsak a megvalósítása, hanem a fenntartása is tetemes költséget igényelne. A nagy teljesítményű szivattyúkat szinte állandóan üzemeltetni kellene – az elképzelések szerint ehhez napenergiát használnának. Noha a programot elfogadták, a pénzügyi ütemezése nincs kőbe vésve – vagyis könnyen juthat arra a sorsra, amire számos korábbi nagyralátó elképzelés jutott.

Közben futnak a pályázati pénzből megvalósuló kisebb helyi projektek – például a települési esővíz-elvezető rendszerek és hozzájuk kapcsolódó záportározók kiépítése. Sokan vitatják ezek létjogosultságát – mint például a nemrég elkészült zsombói beruházásét - de mindjárt más lenne a helyzet, ha helyi felhőszakadások, villámárvizek következnének be.

Az idei nyáron sokkal több helyen zárták le a zsilipeket a belvízelvezető csatornarendszeren, és tartották meg a vizet, illetve szivattyúztak is bele a folyókból. Ez mindkét irányban körülbelül 500 méterre növeli a talajvíz szintjét, ami csekély része az összes szántóföldnek. Nagyobb probléma, hogy a nyári hőségben a nyílt csatornákból rendkívül nagy a párolgási veszteség. Igazából a talaj a legjobb vízvisszatartó. Helyileg is alkalmazható megoldás, ha a meglévő, vagy csak ismert területű vizes élőhelyekre vezetik vissza a vizet, onnan áramlik szét a talajban az egykori spontán rendje szerint. Ez a megoldás visszaállítja a biodiverzitást, javítja a mikroklímát – rákfenéje viszont, hogy a vizes élőhelyek nem hoznak hasznot a tulajdonosuknak, és nincsenek jogilag rögzített megoldások az ő kártalanításukra.

Vajdaságban hasonló gondokkal küzdenek, ott is elindult néhány projekt, például Szenttamás környékén egy víztározóból 6000 hektár szántóföld öntözése válik lehetővé. A Vajdaság Vizei Vállalat a belvízcsatornák kétirányú, védelmi és öntözési célú hasznosításán dolgozik. Meteorológiai modellek szerint, ha visszapótolnák a vizet a kiszáradó területekre, akkor újra több lehetne az eső, és beállna az egyensúly a párolgás és a lehulló csapadék között. A Homokhátságot illetően azonban további súlyos veszélyt hozott a klímaváltozás. Újabban február végén, március elején rendszeres a felmelegedés, majd március végén, április elején kemény fagyhullámok érkeznek, amelyek tönkre teszik a vidék gyümölcskultúráját. Idén is nagy területeken fagytak el a csonthéjas gyümölcsök. Ennek kivédésére jelenleg még tervek sem léteznek.