Oláh Ernő kertészeti technikumot végzett, volt nyersáru-átvevő a Szegedi Konzervgyárban, de az 1968-as gazdaságpolitikai változások miatt nem érezte ott igazán jól magát. Hódmezővásárhelyről származott,1965-ben Algyőre nősült. A településről akkor már egyre többen dolgoztak az olajipar algyői üzemében. A kitermelt olajat a kutaknál fejtették tartálykocsikba s vitték a vasúton sorakozó tartályvagonokba. Nem volt az nehéz fizikai munka, de nagy felelősséget igényelt. A fiatalember belevágott az ismeretlenbe.
Három nappal az előtt, 1969 január 16-án, lépett be a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalathoz, hogy heroikus munkával elfojtották az algyői 168-as kút máig emlékezetes, 50 méteres lángoszlopokkal járó kitörését. Tudta, hogy veszélyes lehet a munka, hiszen akkor már egy hónapja a kitörésről és az elfojtásáért végzett munkáról szólt szinte minden hír. Vonzotta a jó fizetés, de nemcsak az. A hatalmas gépek, tornyok, szivattyúk, a nagy nyomású berendezések – és az, ahogyan mindezt ő és a hozzá hasonló hozzáértő, felelős, bátor emberek kezelték. SZT2-es gyűjtőállomásra került, Halász Sándor volt az első ottani főnöke.
Oláh Ernő pályaelhagyóként szorgalommal végzett tanulással képezte magát olajipari szakemberré. Termelő-mesterként, majd karbantartási koordinátorként végezte 32 éven keresztül felelőségteljes munkáját. Munkájából adódóan rengeteg képet készített és gyűjtött össze az évek során. (Az ő gyűjteményéből származnak cikkünk illusztrációi is.) A számítógépe monitorján mutatja a hatalmas KM9T-s szivattyúkat, felidézi a 110 kilowattos villanymotorok hajtotta centrifugák bőgését. Más képeken a fúrási tevékenységet megörökítő, a tengelyig a sárba süllyedt gépek látszanak. Akármilyen volt a talaj, a fúrási pontot meg kellett közelíteni; ha egy lánctalpas elsüllyedt, jött a másik. Gyűrték, taposták a földet, de odaértek, ahová akartak. Az olajosok nem ismertek lehetetlent!
Más képeken gyűjtőállomások, gázüzem, kutak, vezetékek sokasága látható. A csővezetékben hatalmas nyomás uralkodott. A képekről is látszik a robosztus erő. De nemcsak az, mondja Oláh Ernő, hanem a pontosság, ahogy a csőszerelők megvalósítják a tervezők munkáját. Olyan gyönyörű a megvalósult rend, akár egy képzőművészeti alkotás.
Ezt a hatalmas munkát, amit az algyői szénhidrogénmező feltárása és kitermelése jelentett, szakembe-rek végezték. Vezetők, akik képzett és a munka során kipróbált munkatársakból, olajmérnökökből, olajipari technikusokból, szakmunkásokból építettek csapatot. Az első vezetők között volt Szurmai Tibor, Pozsgai János, Baross József, a leghosszabb időn át pedig, Juratovics Aladár üzemigazgató irányította a mun-kát. Juratovics legendás vezető volt, olyan, aki a szakma minden fázisát végigjárta és kipróbálta. Oláh Ernő szerint Juratovicsnak félelmetes memóriája volt. Szinte mindenkit ismert. A heti megbeszéléseken az üzemben fölmerült feladatok végrehajtását szigorúan visszaellenőrizte. Mindenre emlékezett. Nem volt rest személyesen kimenni, és ellenőrizni, hogy úgy van-e, ahogyan mondják.
Oláh Ernő a kútkezelőket tartotta az eredményes termelés legfontosabb szereplőinek, akiknek pedig a legalacsonyabb volt a fizetésük. Közvetlen vezetőinél többször szót emelt a kútkezelők érdekében. Nehéz elképzelni, hogy az a rengeteg kőolaj, egy időben Magyarország éves felhasználásának 70 százaléka, 3-4 milliméter furatú, úgynevezett fúvókákon keresztül áramlott ki a rétegekből. A fluidumban lévő oldott paraffin el tudja dugítani a rendszer egyes részeit – szükség van a rendszeres karbantartásra. A fúvókát ki kell szerelni, tisztítani, a termelőcsőben kicsapódott paraffint is el kell távolítani fáradságos – lelkiismeretes munkával, hóban, fagyban, kánikulában. Ha a kútkezelők nem jól végezték a dolgukat, tönkre tehették az olajadó réteget – ezért kellett volna jobban megbecsülni őket.
Az olajiparon belül támogatták, ha valaki tanulni akart. Támogatták a sportot, a kultúrát. A dolgozók pihenését számtalan üdülő, horgásztanya szolgálta. Rengeteg kirándulást szerveztek. A szocialista brigádok valódi közösségek voltak, náluk a kommunista szombatra nem kényszerből mentek az emberek, hanem mert valóban segíteni akartak, mondja meggyőződéssel Oláh Ernő.
Algyő, amely jó ideig Szeged egyik településrésze volt, rengeteget köszönhet a szénhidrogéniparnak. Legfőkép-pen azt, hogy az itt élők biztos, a hazai körülményekhez képest magas jövedelemhez jutottak. Ám ez a fejlődés nem indult könnyen. Az is a hőskorhoz tartozik, amikor Oláh Ernőéknél megszületett első gyermekük, és palac-kos gázzal működő tűzhelyt vásároltak, nagyon nehezen lehetett meggyőzni a szülőket az ”új” nagyszerűségéről. „Föl akarjátok robbantani a házat?” – kérdezte az apósa. Később akadozva ment a vezetékes gáz kiépítése is. Hiába magyarázták, hogy mennyire kényelmes lesz, az akkori faluvezetők arra hivatkoztak: most szerveztük a törpevízművet, még a vízvezeték részleteit sem fizette ki a lakosság. A robbanásveszélyről nem is beszélve.
Oláh Ernő felesége is olajiparban dolgozott. Két fiúgyermekük van, mindkettő házasságban él, mindkét család-ban két-két unoka növekedik. Két fia is az olajiparban dolgozik. Egyik az építésnél, a másik a gázüzemben. Úgyszólván olajipari dinasztia az övék…
Nemcsak a munkahelye emlékeit gyűjti, rendszerezi, hanem Algyő történetének egyes részeit is. A rendszerváltozás után dr. Piri József vezetésével végigvitték a település önállóvá válását, mert erre a gazdasági erőre és a belőle származó helyi adóbevételekre lehetett alapozni olyan beruházásokat, mint az új iskola, a Levendula szálloda, új bölcsőde, új faluház, a Borbála fürdő. Minden utca szilárd burkolatú, szennyvízcsatorna, teljesen kiépített infrastruktúra teszi élhetővé a nagyközséget.
