Az ünnepi asztal régen és még régebben címmel tartott előadást Saly Noémi művelődéstörténész a karácsonyi étkezési szokások történetéről, szimbolikájáról a szegedi Ifjúsági Házban. Onnan indította a történetet, hogy időszámításunk szerint 343. december 25-én, első Gyula pápa kezdeményezésére szír keresztények tartottak imádságot szeptember 25-én. Azzal az indoklással éppen akkor, hogy ezen a napon született Jézus Krisztus. Nincs adat arról, hogy így emlékeztek, vagy tudatosan tették a születésnapot éppen a téli napforduló idejére, amit számos kultúrában a napisten születésnapjaként régóta megünnepeltek.

Rómában az 5. században már állami ünnep lett Jézus születésnapja – a puritán keresztények elérték, hogy aznap tilos lett gladiátorjátékokat tartani. Arról azonban kevés hitelt érdemlő feljegyzés van egészen a 19. századig, hogy az imádságon kívül mivel telt a több hetes időszakra kiterjedő ünnepkör. Az bizonyos, hogy viszonylag korán kialakult egy előkészületi időszak – az ádvent, ami azt jelenti: az eljövetel várása. Ez különböző fokozatú böjttel járt – szerdán-pénteken keveset, vagy semmit nem ettek, szombaton a hústól való tartózkodás volt kötelező. Tilos volt bálat, lakodalmat tartani. December 24. – a mai szokásokkal ellentétben még nem maga az ünnep volt, hanem csak annak vigíliája – előestéje. A Duna-Tisza-közi Homokhátságban úgy is hívták: Karácsony böjtje. Aznap délutánig a felnőttek teljes ételtilalmat tartottak, de húst, vagy zsíros ételt a gyerekek sem ehettek. A mákos tészta vagy mákos guba volt az első megengedett étel – a mák, a sok apró szem a bőséget és a termékenységet szimbolizálta. A karácsony esti asztalnál fokhagyma- és vagy diógerezdet evett mindegyik családtag. Néhol csak a lehetséges fogfájás ellen fogyasztották ezeket, de a legtöbben úgy tartották: az új évben a betegségeket lehet így megelőzni.

A családi összetartozást a gerezdekre vágott alma jelképezte. A családfő annyi cikkelyre vágott egy szép, egészséges almát, ahányan ültek az asztalnál, és mindenki megevett egyet – ez is az egészséget, szépséget biztosította. Az állatok is a családhoz tartoztak: szénát, kukoricát, néhol petrezselyemlevelet tettek nekik egy szakajtóba, amelyet szenteste az asztal alatt tartottak. Ha valaki – akár véletlenül – föllökte a szakajtót, az meghalhatott a következő évben.

A hal, a dió, a fokhagyma kötelező elem volt falun, városon. A hal egyes ábrázolások szerint magát Istent jelképezte: még a keresztényüldözés idején halat rajzoltak az ajtóra a Jézusban hívők, így a menekülő hittársaik tudták, hová kopoghatnak befogadásért. Mások szerint a sok pikkelyű hal egyszerűen csak a bőséget szimbolizálta, ahogyan a lencse is. Minden korban és minden családban abból főztek, ami volt. Ami megtermett helyben, ami a téli idényben is elérhető volt. A maradékot is fölhasználták, kicsit fölfrissítve, más ételekkel keverve újra föltálalták. Volt, ahol aszalt szilvával főtt bablevest ettek, gazdag helyen velőlevest, sült kappant. Jó ideig azonban az ínyencségekkel meg kellett várni az éjféli misét, és csak a kis Jézus megszületése után lehetett elkezdeni a nagy zabálást.