Definíció szerint nem sivatagosodik a Dél-Alföld, hiszen az olyan területet tekintik sivatagnak, ahol évi 200 milliméternél kevesebb csapadék hull. Márpedig errefelé a nagyon száraz években is esik legalább 350 milliméter – igaz, a sok éves átlag 550 milliméter körül van. Nem sivatagosodunk, inkább sztyeppésedünk – mondta Rakonczai János természetföldrajz-professzor a szegedi Szent-Györgyi Albert Agórában tartott előadásában.
A professzor tudományos pályája kezdetétől rengeteget fejlődtek a vizsgálati módszerek. Márpedig érvényes állításokat, pláne megoldási javaslatokat csak úgy lehet tenni, ha legalább a nagyságrendeket tudjuk, hogy mi mennyi. A kiszáradás szempontjából nagyon lényeges, és jól is vizsgálható, hogyan alakul a talajvíz szintje. Talajvíz mindenütt van, kutatógödrök segítségével mérhető a szintje, annak változása. Bizonyítást nyert, hogy a talajvíz szintje a felszín domborzati formáit követi. A számítógépes térinformatika segítségével megrajzolhatták a talajvíz domborzattérképét. Sőt, képet alkothatnak a felszín alatti vizek áramlásáról.
Nem lehet persze figyelmen kívül hagyni az éves csapadékadatokat, sőt, azok időbeli eloszlását sem. A hosszú, száraz időszakokban kárt szenved a növényzet, eltűnnek a vizes élőhelyek, elvándorolnak, vagy elpusztulnak az azokhoz kötődő élőlények. A Dél-Alföld és a Nyírség száradását az okozza, hogy a talajvizet már nem pótolja az ott lehulló csapadék. A csapadékhiány mellett erre a két területre a víz alatti áramlások sem hoznak vizet. A nagyüzemi mezőgazdasági technológia, amely csak a haszonnövényekre korlátozza a növényborítást, jelentősen növeli a párolgási veszteséget. Ha hull néhány milliméter eső, az olykor a talaj szintjét sem éri, és a csapadékból származó vízpótlás már csak néhány különlegesen csapadékos esztendőben jut le a talajvízig.
További probléma, hogy a vízgyűjtő területeken is kevesebb a csapadék. A hegyekben télen számottevően kevesebb hó hull mostanában, és az is „szublimál” – nem olvad vízzé, hanem hóként elpárolog egy része, amely így nem is kerül a folyóvizekbe. 2025-ben a Tiszán a sok éves vízhozam 60-70 folyt le. Tíz milliárd köbméterrel kevesebb az átlagnál. A Dunán is gyakran olyan alacsony a vízszint, hogy a teherhajók csak félig rakva közlekedhetnek, és attól kell tartani, hogy a meglévő Paksi Atomerőmű hűtése kritikus hőmérséklet fölé melegíti a vizet.
Nincs átfogó megoldás, és a széles körben vitatott javaslatok is csak cseppeket jelentenek a tengerben. Magas vízszint esetén a fokgazdálkodás, a folyó menti alacsonyabb területek elárasztása csupán a közvetlen közelben oldja meg a problémákat. Korlátozott megoldás az öntözés: nyilván gazdaságossági okokból, de jelenleg a 43 ezer négyzetkilométernyi szántóból csak 1500 négyzetkilométert öntöznek. Ha nagy költséggel a Dunából a Homokhátság tetejére vezetnének vizet, és engednék szétszivárogni, az is csak évi 60-80 millió köbméter vizet jelentene – miközben egy átlagos éves csapadék egy köbkilométer -1 milliárd köbméter – vizet juttat a tájba. Éppen e számok miatt nem érdemes túlbecsülni a csőkutas mezőgazdasági vízkivételt: évente mindössze néhány millió köbméterről van szó, a betiltásával nem javulna számottevően a helyzet, de ellehetetlenítené a megmaradt kertészeti tevékenységet.
Átfogó megoldásra sem elég víz, sem elég pénz nincsen. Egyik javaslat sem üdvözít önmagában. Ahol a helyi szereplők megegyeznek lokális vízvisszatartásban, ott az egy szűk körben megoldást jelent. Ha a törökbecsei duzzasztót nem építették volna meg Szerbiában, akkor a Tisza vize a jelenleginél is 2 méterrel alacsonyabb lenne Szegednél – de a duzzasztásnak Magyarországon olyan rossz a politikai híre, hogy a csongrádi vízlépcső felépítésére nincs esély. Változtatni lehetne a mezőgazdasági technológián: oldani a növényzetet letaroló nagytáblás, monokultúrás művelést. Elhagyni a mélyszántást. Visszahozni a legeltetéses állattartást. Pazarló felszíni vízsugár helyett gyökéröntözést alkalmazni.
Rakonczai János professzor szerint nincs esély és valószínűleg politikai akarat sem arra, hogy nagy állami programokkal elegendő mennyiségben visszavigyük a vizet a tájba. A tudást, a természettel való együttélés, alkalmazkodás ismereteit azonban sokkal kisebb költséggel vissza lehetne juttatni a tájban élőkhöz: újra megtanulni, hogyan tudnak harmóniában élni a változó természettel.
