Németh György Mórahalmon nőtt föl, nem a tanyavilágban, hanem a falu szélén. „A tanyavilághoz nem sok közöm volt gyermekkoromban. Tudtam, hogy nagyon jó a fűben heverészni. Nem ismertem a virágok nevét, de máig emlékszem az illatukra. Sokan éltek tanyán, jártak be a faluba. Tavaszonként az iskolával mi is jártuk az ásotthalmi erdőt, a széksósi tavakat.” „Szegedre jártam a Ságvári Endre Gimnáziumba. Bejárós voltam – ez a kifejezés azt jelenti, hogy minden nap elvesznek az életedből másfél-két órát. Ha volt délutáni program, focizás, bulizás, az Szegeden volt, nekem meg ment a buszom haza.”

„A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán kezdtem dolgozni. Kellett rajzolnom, hanganyagokat beszerezni, hangfelvételeket, fotókat készíteni. Volt fotólabor, két budapesti hallgatóval ott tanultuk meg kidolgozni a képeket. Fényképész szakmunkás képesítést is szereztem. Beszálltam a Szegedi Fotókörbe, fényképeztünk, összegyűltünk, megbeszéltük a képeinket. Akkoriban bontottak le egy gyönyörű, czopf stílusú régi épületet az egyetem mellett – az erről készült képeimből rendeztük az első kiállításomat.”

„Víg amatőr voltam, de nagyon szerettem volna profivá válni. Madarat lehetett velem fogatni, ha megjelent egy-egy képem valamilyen újságban. Akkoriban írt ki pályázatot a Magyar Távirati Iroda fotós állásra. Pályáztam és megkaptam a munkát. Egy álom vált valóra. Nemcsak rendes fizetést kaptam, hanem szuper Nikon felszerelést és kilométer-elszámolást, amikor a Trabantommal jártam a vidéket.” „Budapestről sok fotó készült, vidékről kevés – a szerkesztők nagyon szerették ezeket. Rengeteg feladatot kaptam, de a száraz eseményfotók mellett mindig adtam föl olyan képeket is, amelyeken gyönyörű részletek szerepeltek. Akkoriban indult Mórahalmon a tanyagondnoki szolgálat – egy munkahelyi feladat nyomán jutottam el Mariska néniék tanyájára.”

„Egy hét múlva visszamentem, és elkezdtem a magam kedvére fotózni őket. Még élt a férje. A házuk már akkor is több mint 100 éves volt, gyönyörű ácsolattal. Még az áramot sem vezették be, és döngölt föld volt a szobákban. Utána rendszeresen visszajártam. Nem volt mobiltelefon, ha váratlanul érkeztem, és éppen enni készültek, Mariska néni odaültetett az asztalhoz: Gyuri, ugye szedhetek magának is?”

„Ásotthalmon fotóztam egy kapáló embert, amikor megjelent a túloldalon egy szintén kapáló ember. A magyar oldali férfi átkiáltott a túloldalinak: Zdrávo! Ez egy emlékezetes pillanat volt, tudatosította, hogy a határon túl is ugyanolyan emberek élnek, mint az innenső oldalán.” „Sokat jártam később a Vajdaságban – hírügynökségi fotósként főleg politikai eseményekre küldtek. Annyi előéletem volt, mint a legtöbb szegedinek: ifjú koromban Decca lemezeket hoztunk Belgrádból, márkás farmert Szabadkáról. Egy Révész Róbert nevű haverommal (aki azóta hazaköltözött Budapestről Zentára) két évig jártuk a vajdasági tanyavilágot. Kicsit más világ a Vajdaság – korábban jutottak ki Nyugat-Európába az ottaniak, emiatt máig nyitottabbak a világra. Nem is tanyák vannak ott, inkább gyümölcsös kertek. Az itteni tanyákhoz képest sok a fiatal, ismerek professzort, aki 500 liter pálinkát termel ki az almáskertjéből.”

„2015-ben alakult a Szebeni Műhely, Magyarország kiváló fotósainak csapata. Az alapító meghívott engem is. Két hetet fotózunk és barátkozunk, az elkészült képekből kiállítást rendezünk. Az alapító halála után 2022-ben az én javaslatomra Zentán rendeztük meg a közös alkotótábort.” „Mindig szerettem utazni. Megjártuk az El Caminót. Szabadúszó lettem, pályázatokból finanszírozom a munkámat. Összeismerkedtem egy Vándorboy nevű világjáróval, aki a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült, mert hátizsákos turistaként ő jutott el a világon a legtöbb országba. Együtt jártuk be a volt szovjet tagköztársaságokat, aztán Mianmart, Vietnamot, Kambodzsát. Voltunk Iránban is. Grúziában kétszer is jártunk, nem tudtam betelni a hegyekkel. A Kaukázus egészen más, mint az Alpok: ott hegyesebbek, karmosabbak a csúcsok.” „Az utóbbi húsz évben egyre inkább embereket fotózok. Bármennyi különbség is van, az emberek lényege ugyanaz. Más a kultúra, a történelem, de a gyerekeknek ugyanolyan játékaik, vágyaik vannak. A szomorúság, a bánat, a félelem, az ijedtség az emberiségre, az emberre jellemző, nem egy-egy népre.” „Mariska néni is elment már, de amikor egy év múlva benéztem a tanyájukra, ugyanúgy ott volt minden. Végigfotóztam azokat a dolgokat, amelyeket vele együtt annyit fényképeztem. Megmaradt egy fény, egy vonal, egy porlepte tárgy – az gyönyörű! Azt fejezik ki, amit én gondolok erről. Egy fény volt abban a szobában, de az hatalmas! Csak egy oldalról van ablak, amelyen Mariska néni mindig kinézett. Megpróbáltam úgy fotózni, mintha még mindig ott lenne.”