Miután a paprika termőhelyét kettévágta az új országhatár, a szegediek először azt követelték, hogy vámmentesen lehessen behozni Horgosról, Martonosról a nyers paprikát a szegedi piacra. Amikor azonban rekordtermést szüreteltek, azért kuncsorogtak a hatóságoknál, hogy tiltsák ki a vajdasági paprikát, mert az ottani termelők leverik az árakat.

Később Vajdaságban is létesültek feldolgozó üzemek, kialakult a saját piacuk, és a vajdasági paprika a német nyelvterületen is versenytársává vált a magyarországinak. Bár Szerbia még nem tagja az Európai Uniónak, és ez jelent némi különbséget, a piaci helyzet ma hasonló mindkét országban. Mindezt Molnár Anitától, a röszkei PaprikaMolnár Kft. ügyvezetőjétől tudjuk meg. A PaprikaMolnár Kft. egyrészt teljesen hagyományos integrátor és feldolgozó vállalkozás – szerződést köt a termelőkkel, megvásárolja tőlük a nyers fűszerpaprikát, osztályozza, feldolgozza és a közvetlen kapcsolatok mellett a webáruházában is értékesíti a legkülönbözőbb igényű vevőknek. Másrészt ápolja a fűszerpaprika-kultúra hagyományait: működteti a Paprika Múzeumot, rendszeresen frissülő blogja sok egyéb mellett recepteket, történelmi életképeket közöl, epizódokat elevenít fel a Pesti Paprika rádiókabaréból, amelyet „az Élet ízesítésére” használtak. Molnár Anita pedig könyvet ír a szegedi paprikáról. Weboldaluk a https://www.paprikamolnar.hu/ hasznos és szórakoztató olvasmány lehet otthonülős napokra, de akár múzeumpedagógiai célra is felhasználható. A szegedi fűszerpaprikának azonban nemcsak múltja van, hanem jelene és jövője is – ami persze a folyamat egészéből érthető meg igazán. 1910 és 1945 között Szegeden és környékén mintegy 20 ezer ember élt a fűszerpaprika termeléséből, feldolgozásából. Nem különösebben ismert, de a készáru 70 százalékát akkor is külföldön adták el. A régi fekete-fehér fotókat nézve nosztalgiát érez az ember a szedést, fűzést, csipedést (a csuma eltávolítása), hasítást (a mag és az erezet kiszedése), vagyis rendkívül sok kézi munkát tartalmazó termelési folyamat után. Benne élve azonban nagyon kemény, testet-lelket igénybe vevő munka volt az. Talán azért fűződnek mégis kellemes emlékek hozzá, mert az akkor még alapvetően önellátó paraszti világban ez rendszeres, szabadon elkölthető pénzjövedelmet jelentett.

A kézzel előállított paprika gyönyörű és valószínűtlenül finom volt. A mai világban azonban már csak a piac egy nagyon kis szegmensében fizetődik ki ennyi munkát fektetni bele. Akkor, régen a családokban sok gyerek volt, és jellemzően nem tanultak tovább. A család gazdasági szervezet is volt, benne a gyerek munkaerő, aki belenőtt a különféle munkafázisokba. Ez az életmód az 1970-80-as évekre megszűnt.

A két világháború közötti paprikatermelés piaci alapon működött. A szocialista időszakban fölülről szervezték a termelés integrációját, a téesztagok családja a háztájiban vállalhatott paprikaföldet. Akkoriban a szerény fizetés mellé szerezhető jövedelem-kiegészítés jelentette a motivációt. Az 1990-es rendszerváltozás után a termelőszövetkezetek fölbomlottak, az exportpiacok nagy része is elveszett. Nem nagyon maradt helyben munkahely, aminek a jövedelmét esetleg ki lehetett volna egészíteni. Ma kevés gyerek nő föl a családokban, ők is szinte mind tovább tanulnak – nemigen lehet számítani a munkájukra a földeken. A magyar fűszerpaprika-export visszaesett, vele a termőterület is jelentősen csökkent.

Mindazonáltal ma is van termelési kedv – de attól függ, van-e, aki megfizeti. Újra kapitalizmus lett, egyedül a pénz, a gazdaságosság számít. A nagy integrátorok visszaszorultak, ám színes és összetett világ alakult ki. Sokak vélelmével szemben nem a gyönyörű, piros, eredetvédett kézműves paprika teszi ki a termelés zömét: új fajták, hatékonyabb termelési módok jelentek meg. Nem a kézi munkával elért minőség, hanem a mennyiség a megtérülés és a nyereség leggyakoribb tényezője. A fogyasztói piac is változott: a legtöbb fűszerpaprikát az árérzékeny háztartások is az üzletláncokban vásárolják. Fogyasztunk paprikát menzán, kifőzdében, étteremben, húsárukba keverve – ott jellemzően szintén erősebb szempont az áré, és elfogadják a hozzá tartozó minőséget.

Ezért van az, hogy a feldolgozó kénytelen átvenni a paprikát a termelőtől akkor is, ha nem elég piros, mert esős, hűvös volt a nyár. Molnár Anita azt mondja: sokszor hallja a vevőktől azt a megjegyzést, hogy már a paprika sem olyan szép piros, mint régen volt. De annak a nagyon szép pirosnak az árát kevesen hajlandóak megfizetni. Mégis, a fűszerpaprika marad, mert piaci igény van rá, és vannak emberek, akik az olykor kedvezőtlen időjárás ellenére működtetik a termelését.