„Egyértelműen bizonyította bűnösségét, hogy a mérlegelésnél csak 7 latot nyomott”. Pedig nagydarab, súlyos ember volt, a mérlegelők által mégis könnyűnek találtatott a szegedi boszorkányper egyik vádlottja. Az eszébe sem jutott senkinek, hogy ellenőrizze, hitelesen mértek-e a mérlegelők, a végeredményt elfogadták „istenítéletként”.
Szerte Európában zajlottak boszorkányperek, amelyek áldozatainak számát a feminista mozgalmak mintegy másfél millióra, a történészek 50-60 ezerre teszik. Az alapot mindenütt a helyi közösségek bűnbakképző mechanizmusai jelentették. Az emberek olyan problémákkal szembesültek, amelyeket nem értettek, nem tudtak megmagyarázni, illetve szerettek volna befolyásolni. Megbetegedtek például, és a bába, vagy a javasasszony próbálta gyógyítani őket. Az egyik meggyógyult, a másik nem. Vajon miért?
Miért nem ad több tejet a tehén? Biztos rontás van rajta. Ki tette rá a rontást? Ki és hogyan vehetné le róla? Igény mutatkozott egészséges csecsemők születésére és magzatelhajtásra egyaránt. Hogyan lehetne megjósolni, mit hoz a jövő? Hogyan lehetne például esőt csinálni?
A fejlett világban kifejlődtek erre „tudományos” megoldások. Az életben előforduló rossz dolgokat nyilvánvalóan az ördög okozza. Úgy csinálja, hogy magához csábít embereket. Az isteni igazságok megtagadására veszi rá őket, jutalmul pedig ellátja varázserővel. Az ördög zsoldjába szegődött boszorkányok tudnak repülni – a korabeli emberek nagyon szerettek volna, de nem tudtak. A démonológia „tudománya” egyre részletesebben leírta és osztályozta az ördögöket, az ördögök és a boszorkányok tulajdonságait, legfőképpen pedig a boszorkányszombatot.
A boszorkányszombatot számos festmény ábrázolja: mindig az ördög van a középpontban. Üstben főznek, csecsemőket áldoznak, vérrel kötnek szerződést. Repülnek. Az ördög pecsétet üt a vele szövetkezők testére, lehetőleg a nemi szervükre, vagy a mellé. Kötelező elem, hogy a boszorkányok (nők) az ördöggel hálnak. A leírások szerint az ördögnek hideg a nemi szerve, mégis több gyönyört tud okozni az asszonynépnek, mint a hús-vér férfiak.
Nyugat-Európában nemcsak a démonológia „tudománya” fejlődött ki, hanem a boszorkányperek „eljárásjoga” is. A terhelteket kínvallatásnak lehetett alávetni. E procedúrának a középkorban kialakult szabályai voltak, lényege, hogy minél több mindent bevalljanak a delikvensek, de ne haljanak bele a kínzásba, mert különben nem lehet a hivatalos ítélet után kivégezni őket. A kínvallatásra messze földről hozattak gyakorlott hóhérokat. Abban az időben a cseh és az olasz hóhérmesterek örvendtek a legjobb szakmai hírnévnek.
A korszak egyik jogi alapműve, a Praxis Criminalis például tételesen felsorolja a kérdéseket, hogy mit és milyen sorrendben kell kérdezni a kínvallatás alá vont vádlottól. A kérdésekre leginkább igennel vagy nemmel lehetett válaszolni. A jogi szakmunka szerzője elégedetten meg is állapította, hogy biztosan jók a démonológia leírásai, mivel hogy a kínvallatás során mindegyik vádlott teljes értékű vallomásban azt vallotta, ami a kérdésekben le volt írva.
Így történt ez 1728-ban Szegeden is. Igaz, hogy errefelé kevésbé elterjedt volt az írásbeliség, mint a fejlett Nyugaton, de az alapvető munkák – ha közvetítéssel is – eljutottak. Például az alsóvárosi ferences kolostor könyvtárában megvolt Vásárhelyi Gergely prédikációgyűjteménye, abban pedig a 92. prédikáció szinte szó szerint megegyezik a boszorkányper irataiban szereplő megállapításokkal. Az iratanyagból az is kiderül, hogy a kihallgatások során itt is szinte szó szerint a Praxis Criminalisban leírt kérdéssort firtatták.
Persze, volt azért Szegeden helyi sajátosság is. A várost 1686-ban foglalták vissza a töröktől. Gyorsan újranépesedett, de politikai és etnikai viszályok terhelték a viszonyokat. Átmenetileg megvonták tőle a szabad királyi városi címet és a vele járó ítélkezési jogot. A helyi állattartók összevitatkoztak a legeltetési jogosultságokon. Más csapások is érték a lakosságot: öt évig aszály volt, és kétszer is leégett a Palánk, az akkori városközpont. Mindez magyarázat és felelősök után kiáltott.
A helyi elit egy része a bécsi udvarhoz húzott, a függetlenségpárti magyarok és a helyi szerbek viszont önállóságot akartak. A korábbi, szolidabb boszorkányperekben még nem voltak halálos ítéletek, és a kínvallatást is amatőr módon csinálták: három gyanúsítottat az istenítélet során véletlenül belefojtottak a Tiszába.
Az 1728-as nagy boszorkányperek idején a függetlenségpárti Rósa Dániel volt a bíró. Az ítélkező testületben ült, egy bábaasszony volt a vádlott, amikor az egyik tanú a vallomásában mintegy mellékesen a bírót is megvádolta. Elmondta, hogy egy ismerőse, aki szabó volt, ruhát varrt a városvezetőnek. Rósa azonban nem fizette ki a ruhára varrt (vélhetőleg ezüst) gombokat. Rósa ezt azzal magyarázta, egyben kifizette az egész ruhát, nem volt szó arról, hogy a gombokért külön pénz járna. Egyébként is a szabó folyton az ő udvarában evett és ivott. A tanú szerint azonban a szabót Makóra menet elragadta a főbíró, fölrepült vele a levegőbe, és rémítő utazást tettek. Rósa Dániel ezt csak úgy tehette meg, ha az ördöggel cimborál.
Kihallgatták erről is az eredeti vádlottat. Az eljárás alá vont bábaasszony, aki a vádak szerint nemcsak gyógyított, hanem meg is rontott embereket, azt állította, hogy a bíró is ugyanolyan ördög, mint ő maga. Ezek után a bíró átkerült a vádlottak oldalára, és a szakszerű kínvallatás hatására már maga is elkezdett arra emlékezni, hogyan csókolgatta a boszorkányszombaton a fekete szőrű bakkecskét.
1728 nyarán formailag három különböző perben 13 embert ítéltek halálra, és égettek el elevenen a Tisza partján.
Az esetnek híre ment a korabeli Európában. Ma úgy mondanánk, hatalmas médiavisszhangja támadt. Nyugat-Európában, ahol akkorra alábbhagyott a boszorkányüldözés, a felvilágosuló közvélemény elszörnyedt a magyarországi népek barbárságán. Csámcsogva pertraktálták a részleteket, a dolog pedig kezdett kínos lenni a Habsburg-udvarnak, mivel a függetlenségpárti városbírót is kivégezték boszorkányként.
A kancellárián vizsgálatot rendeltek el. A csanádi püspök már a per közben próbálta Rósát megmenteni – sikertelenül. A kancellária vizsgálata utóbb megállapította, hogy szabálytalan volt a bizonyítási eljárás. A folyamatban lévő pereket felfüggesztették, ám a vizsgálat elakadt annál a pontnál, hogy ki felelős a törvénytelen eljárásokért, és hogy felelősségre kell-e vonni az illetőket.
A korabeli iratokból kiderül, hogy a vizsgálat idején a független szegediek ellenségei is akcióba lendültek. A maguk igazát bizonygató iratok mellett egy „hordócska halat” vittek a vizsgálódást irányító palatinusnak. Nem tudni, ezért-e, vagy mert Rósa kiiktatása alapvetően a Habsburg-pártiaknak állt érdekében, felelősséget és felelőst nem állapítottak meg. De azért alábbhagyott a boszorkányüldöző buzgalom. A továbbiakban mindössze három személyt ítéltek élve elégetésre, aztán megszűntek előbb a súlyos ítéletek, majd maguk a perek is.
