Mostanában, az aszályos időben gyakran mondják, hogy Magyarországról több víz folyik ki, mint amennyi bejön az országba. Mindezért a 19. századi folyószabályozást teszik felelőssé, amikor keskeny, mély, egyenes medret vágtak főként a Tiszának és mellékfolyóinak, felgyorsították a folyásukat, a vízzel gyakran elárasztott kiváló termőföldeken lehetővé tették a biztonságos termelést. A 19. század első felében pontosan az ellenkezője volt a probléma: a növekvő népességet nehezen tudta eltartani az akkor megművelhető terület. A tavaszi árvizek nagy területeket öntöttek el – mai szemmel gyönyörű vizes élőhelyek virultak, bámulatos volt az élővilág fajgazdagsága – csak éppen az emberek éheztek egy-egy esősebb évben.

A falusi, mezővárosi lakosság körében magas volt a munkanélküliség. A folyószabályozást hosszú viták előzték meg, nyilvánvalóan állami támogatásból kellett finanszírozni. De amikor erre lehetőség nyílt, nagyon sok embernek jelentett állandó megélhetést – még jobbat is, mint az idényjellegű napszámos munka. Bámulatosak a csongrádi tárlókban olvasható számok: összesen közel 3 millió hektáron vált biztonságossá a mezőgazdasági termelés fél évszázad alatt. A kubikosság fénykorában mintegy 200 ezer férfinak adott rendszeres jövedelmet a földmozgatás. A mai gépesített világban csak rácsodálkozni tudunk, hogy elképesztő mennyiségű földet ásóval, lapáttal, kubikos talicskával, emberi izomerővel mozgattak meg. Különösen az volt nehéz, amikor a leendő mederből a magasodó gátra kellett felhúzni a megrakott talicskát. A kubikos talicska olyan szerkezetű, hogy amikor vízszintesen halad, akkor a súly kétharmada a kereket terheli – ez azonban emelkedőn nem érvényesül. Olykor a családtagokat, feleséget vagy kamasz gyereket is szó szerint a talicska elé fogták, hogy egy hámmal húzva segítsék a talicskát toló kubikost.

Két-három nemzedék számára a kubikolás kialakított egy különleges életformát: a munka elvált a lakóhelytől, nem lehetett minden nap hazamenni. A munkavégzés helye folyton változott, ezért kevés holmit lehetett maguknál tartani. A kubikos bandák magukra főztek – úgy volt a legolcsóbb. A földművelő szerszámokat kicsit átalakították: az ásóra rugót szereltek, a lapát nyele hosszabb lett, élet reszeltek a lapátnak. A kubikos talicska kereke nagy volt, oldalfalai magasak, hogy minél több föld férjen bele. A fényt visszaverő, de hosszú ujjú fehér inget és kalapot viseltek munka közben – melegebb időben mezítláb dolgoztak. Élelmük a pásztorokéhoz hasonlított: gyakran ettek bográcsban főtt lebbencset, tarhonyát. Félig földbe vájt, leveles ágakból készül kunyhókban aludtak.

A 20. század elejére a folyószabályozás befejeződött a térségben, a kubikosok munkájára nem volt többé szükség. Sokan közülük külföldre mentek: többek között Törökországba és Amerikába vasútépítésekhez. Csongrádon őrzi emléküket a keskenyre szűkített Tisza a város mellett, Piroskaváros, ahol Piroska János egykori polgármester a saját földjén osztott házhelyeket a kubikosoknak, és Tóth Béla monumentális Kubikos szobra a Hunyadi téren.