A cserjés gyalogakác (Amorfa fruticosa L.) a 6. legelterjedtebb a Magyarországon terjeszkedő inváziós növényfajok között. Az Alföldön különösen a Tisza árterében terjed gyorsan az Észak-Amerikából származó, egykor szándékosan betelepített fás szárú növény. Kedveli a nedves öntéstalajokat, de nem tud megélni például a szikes réteken, vagy a homokpusztákon.

Bakacsy László, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karának kutatója arról beszélt a Sándorfalván megtartott szakmai napon, a gyalogakác fő veszélye, hogy ahol elterjed, megszünteti a biológiai sokféleséget. Nagyon sűrű, fás szárú borítást alakít ki, leárnyékolja a területet, emiatt számos növény és rovarfaj kipusztul alatta. Kártételéhez hozzájárul, hogy folyton hull a cserjék levele, az általuk folyamatosan vastagított avarréteg pedig gátolja az őshonos fajok kicsírázását. A szegedi kutatók szerint pontosan föl kell deríteni a gyalogakáccal fertőzött területeket, és védekezni ellenük. Ennek kézenfekvő módja a legeltetés. A szarvasmarha és a birka szereti a gyalogakác lombját, a pillangós virágzatú, nitrogéntermelő növény tápértéke jó. Ahol már kialakult a fás szárú borítás, ott a fás részeket vesszőtörő géppel kell eltávolítani, utána az állatok a frissen fakadó hajtásokat már elfogyasztják. Fontos, hogy legeltetéssel nem lehet végleg megszüntetni a gyalogakác jelenlétét, de vissza lehet szorítani a kártételét, és jelentős mértékben visszaállítható a korábbi ökoszisztéma.

Érdeklődésünkre gyakorlatiasabban közelítette meg a problémát Albert András, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őre. A biodiverzitás megszüntetése a természeti életközösségek ellenálló képességének vet véget. A legtöbb természeti kártétel esetében vannak túlélő fajok, amelyek idő múltával képesek visszaállítani a korábbi életközösség normális működését. A gyalogakác azonban kiszorítja a korábban ott élő növényfajokat, velük együtt azokat az állatokat is, amelyek ezeket fogyasztották. A gyalogakácnak nincsen háromágú elágazása – vagyis nincs hová rögzíteniük a madaraknak a fészküket – ezért ők is kiszorulnak az elözönlött területekről. A legeltetés megfelelő védekezés lenne, csakhogy folyamatosan csökken a legeltetett állatok létszáma. Önmagában ugyanis a legeltető szarvasmarha- és juhtartás nem gazdaságos, és olyan, szabadidőt nélkülöző életformát követel, amelyet ma már csak kevesen vállalnak. A nemzeti park szerződést köt állattartókkal a területei legeltetésére. Ahol a szabályozásnak megfelelő kategóriába sorolták a területet, ott kiegészítő támogatást kapnak az állattartók, úgy már megéri a legeltetés. Ez azonban nem mindenütt lehetséges, és a nemzeti parknak más inváziós fajok visszaszorítása is a feladatai közé tartozik.

Nincs elég pénz és ember, hogy az özönfajokat mindenütt visszaszorítsák. Fontossági sorrendet kell felállítani. A gyalogakác leginkább az ártereken terjed, ahol viszonylag ritka a nagyon értékes, védett, vagy fokozottan védett ökoszisztéma. A termőföld sem olyan értékes – vagyis az a realitás, hogy nem kell mindenütt kiirtani a gyalogakácot, mivel nem is lehet. Meg kell tanulni együtt élni vele – ha muszáj, akkor tolerálható a jelenléte.