Svédországban például lakókocsi-karavánok indulnak az üdvözlésükre, amikor hazaérkeznek a költőhelyeikre. Megetetik a madárcsapatokat, hogy egyszerre sok legyen egy helyen, és szép fotókat, videókat lehessen készíteni. Úgy megszokják, hogy kevés híján meg lehet őket simogatni. Albert András, a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őre személyesen is látta ezt. Ő volt az ötletgazdája a Fehértavi darvadozás című szegedi rendezvénynek, amelyen november 10. körül gyerekek és felnőttek megismerhetik egy kicsit a különleges vándormadarak életét. Régen keletebbre vonultak a darvak. Skandinávia és Oroszország tájairól minden ősszel melegebb éghajlatra szállnak a madárcsapatok, a keletibbek Etiópiáig is elrepülnek, mert a kontinens belsejében szélsőségesebb az időjárás. Közép-Európa felett Észak-Afrikába vezet az útjuk, Nyugat-Európában pedig az Ibériai félsziget a végállomás. Az utóbbi évtizedekben egyértelmű változás, hogy keletről nyugatabbra tolódik a darvak útja, és egyre több helyen megpróbálják közelebbi élőhelyeken átvészelni a telet.

Albert András szerint ez könnyen magyarázható: a vándorló madarak mind sietnek haza, mert a korán érkezők foglalhatják el a legjobb fészkelőhelyeket, és persze, aki kevesebbet repül, kevésbé merül ki út közben.

Jó évtizede már nem növekszik a szegedi Fehér-tónál vándorlás közben megpihenő darvak száma. A mintegy 40 ezres összlétszámnak azonban mostanában körülbelül a negyede nem repül tovább, ezen a vidéken tölti a telet. Bár a Fehér-tó a legnagyobb éjszakázó helyük, nekik nem számít a határ, sokan vannak esténként a vajdasági Ludasi-tónál, vagy a csanyteleki Csaj-tónál. Az a legfőbb szempontjuk, hogy találnak-e elég táplálékot a közelben. Elsősorban kukorica- és repceföldeken szedegetik a termés maradékát. A közhiedelemmel ellentétben a hó alól is ki tudják szedni a táplálékot. Ha más nincs, csipegetik a gabonavetést. Észak-Afrikában az olajfa-ültetvényekről táplálkoznak, ott nem szeretik annyira őket. A daruvonulás útvonalának nyugatabbra tolódása mögött a természetvédelem helyzete is az okok közé tartozik. Délebbre néhány országban tönkre teszik a vizes élőhelyeket: hatalmas üdülőtelepeket építenek melléjük, vagy telehordják szeméttel. Egyes országokban a vadászati kultúra azt jelenti, hogy sok embernek van puskája, és lőnek mindenre, ami mozog a levegőben. A darvak is biztonságosabbnak érzik a törvénnyel védett nyugat-európai természetvédelmi területeket, ahol a jó módú országokban van arra pénz, hogy direkt a darvak kedvéért termeljenek kukoricát, krumplit, így egy helyen sokáig táplálkozhatnak – és megfigyelhetők, mint turistalátványosság.

Európában százmilliószámra fogynak a madarak – elsősorban a rovarokkal és a gyomnövények magjaival táplálkozó fajok. A darvakat egyelőre nem fenyegeti ilyen veszély. A természetvédelmi őr, aki meg akarta mutatni az átlagembereknek is e madarak csodálatos világát, most azt mondja: ő személy szerint egy ideje már nem élvezi annyira a turistarendezvényeket. Ez egyfajta csapda a természetvédelem és az idegenforgalom kapcsolatában: a természeti jelenségek látványa akkor jelent nagyon intenzív élményt, ha a megfigyelő nem avatkozik bele a folyamatba: úgy figyel, mint ott sem lenne. „Leülsz egy nagy, csöndes tó mellé, elmélázol, nézed, hogyan megy lefelé a nap, és egyszer csak meghallod a hangjukat. Aztán megjelenik az esti égen a csapat, és ha nem vesznek észre, odajönnek, egészen közel. De ha ott van ezer ember, mozognak, beszélnek, fotóznak, akkor ez attrakcióvá válik, és nem jön létre a természet igazi varázslata.”