2022 aszályos nyarán egyszerűen eltűntek a zivatarok. Érkeztek hidegfrontok, de csekély lehűlés és némi szél kíséretében egyszerűen átvonultak az Alföld fölött. Katasztrofális volt a termés, és nagy kár érte a növény- és állatvilágot. A „régi öregek” megfigyelése volt, hogy a folyók, tavak „lehúzzák az esőt”. Ez tudományosan is igazolható: a vizes területeken rendszeres a párolgás, ami szükséges ahhoz, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán felől érkező párás légtömegekből a földre hulljon az eső.
Az is jó ideje köztudomású, hogy a folyószabályozás idején túllőttek a célon. A Tisza és mellékfolyóinak medrét kiegyenesítették, gátak közé szorították. A korábban vízjárta területeket felszántották. A 19. században jelentősen növekvő népesség számára így mintegy 20 ezer négyzetkilométernyi mezőgazdasági termőterületet szabadítottak fel. Csakhogy ezzel eltűnt a talaj vízvisszatartó képessége: nem jutott oda annyi víz, hogy egész évben pótolja a felszíni párolgást, így a felső 15-20 centiméter gyorsan kiszáradt, és ahol nem maradt a közelben felszíni víz, vagy mocsaras, lápos terület, ott megszűnt a párolgás is.
A Homokhátságon a talaj eleve rosszabbul tárolja a vizet – e térség kiszáradását tehát a talajviszonyok is elősegítették. A fekete földeken pedig a nagyüzemi mezőgazdaság, a nagy táblák, a nehéz gépek alakítottak ki egy „eketalpat” – a szántás vonala alatt összetömörödött a föld, és egy mesterséges vízzáró réteg alakult ki. Fölötte a rendszeresen lazított föld gyorsan kiszárad – de nagyobb esőzéskor, hóolvadáskor sem tud mélyebbre szivárogni, és tartalék nedvességet képezni a víz.
Tímár Gábor, Jakab Gusztáv és Székely Balázs, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézetének kutatói idén januárban tanulmányt tettek közzé, amelyben összefoglalták a jelenség okait, és javaslatokat tettek a problémák megoldására. Az elképzelés lényege nem új: jelentős területeket vissza kell adni a természetnek, enélkül ugyanis megrendül a termelés biztonsága. Ki kellene választani olyan területeket, ahol megszüntetnék az agrártermelést, vizes élőhelyeket alakítanának ki, amelyek párolognak, és a talajban is tárolnák a vizet. Ezeket mozaikosan kellene elhelyezni, hogy a párolgásuk összeérjen, és segítse, hogy az esők valóban kialakuljanak.
Egy másik megoldást, a szántás nélküli vetést már kezdik alkalmazni. A talajlazítás elmaradása nem veti vissza a termésátlagokat, üzemanyag-megtakarítással jár, néhány év alatt pedig megszünteti az „eketalpat”, a nehéz gépek által kialakított vízzáró réteget. A kutatók szerint az egykori vízjárta területeket azért is vissza lehetne adni a természetnek, mert ott úgysem optimális a termelés, és a termelők leginkább a támogatásból élnek. Nekik a támogatást változatlanul folyósítani lehetne – csak ennek a jogi feltételeit kellene kidolgozni.
Egyes „sötétzöld” vélemények szerint fel kellene számolni a belvízcsatorna-hálózatot, mert a meglévő vizet is elvezeti a területről. A Tiszán jelentős árhullámok voltak az ezredfordulón, 2006-ban pedig Szolnoknál, Szegednél és a Vajdaságban, egészen a torkolatig minden idők legmagasabb vízállását mérték. Nagy nehézségek árán sikerült megóvni a lakott területeket a pusztító ár- és belvíztől. Vagyis, figyelmeztetnek a kutatók, nem szabad egyszerre túl nagyot lépni. Fokozatosan, pilot projektek formájában kellene változtatni, figyelve és figyelembe véve ezek eredményeit.
Ez azonban hosszú távú feladat, és fennáll a veszély, hogy amikor esősebb az idő, akkor elvész a szándék, a pénz és a politikai akarat a változtatásra.
