Mostanában sokan visszasírják azokat az időket, amikor a tavaszi vizek nem folytak le a csatornákon, hanem egészen augusztusig nedvesen tartották a talajt hatalmas területen. Csakhogy akkoriban Szegedtől Kistelekig 6-7 ezer hektáron volt időszakos vízállás, a területen leginkább csak legeltetni lehetett, és úgy sem sok állatot tartott el a térség, mert korlátosan tudták a téli takarmányt is megtermelni.
Ma már nehéz elképzelni, de a Kárpát-medence nagy folyói az őskőkorszak végéig más mederben folytak, mint ma. A Duna fő medre Szegedtől is Keletre, a Tiszáé pedig a Körösök árterületén kanyargott. Régi vízrajzi térképekről kiderül, hogy az Alföld nagy része időszakosan vízjárta terület volt, a szántóföldi termelés nem lehetett biztonságos.
Ez a helyzet csak a 19. században, a folyószabályozások révén változott. Ha sok csapadék hullott egyszerre, vagy gyorsan olvadt a hó a hegyekben, akkor megnőtt az ár- és belvízveszély. Az olyan figyelmeztető tragédiák hatására, mint a Szegedet 1879-ben elpusztító nagy árvíz, az emberi értékek, lakóhelyek, élelemtermelés szempontjai sokkal fontosabbnak számítottak, mint a természetvédelem, amelynek még a fogalma is később kezdett elterjedni.
A mai Fehér-tó legősibb részét érte a legkevesebb változtatás. A kezdetleges halgazdálkodás elemei már a 18. században megjelentek: az itt védettebb körülmények nevelődő ivadékokat telepítették át a Tiszába. Az első világháborús vereséget követő területi veszteségek következtében a megmaradt országrészen minden terület felértékelődött. Az 1930-as évektől megpróbáltak rizst termeszteni a Fehér-tó egyes részein. Nagyon jóízű rizs termett, csak kevés: a terméshozam miatt nem érte meg, de egészen az 1960-as évekig próbálkoztak, akkor váltottak, és kezdték kialakítani a halastó-rendszert.
Régen nem volt olyan sok különbség a vadász meg a madarász között. A madarat is előbb lelőtték, mert csak aztán tudták közelebbről megszemlélni. Az 1930-as években kezdett vadászni a Fehér-tavon dr. Beretzk Péter, a szegedi vasutas rendelő főorvosa. (Születésének 130. évfordulóját ünnepelték az idei Darvadozáson.) Nagyon precíz ember volt, minden zsákmányáról naplót vezetett. Ha nem ismerte a madarat, hozzáértők segítségét kérte. Már az 1930-as években kezdeményezte a tó természetvédelmi nyilvántartásba vételét. A megélhetésüket féltő juhászok még verőembert is küldtek rá, úgy vélték, azért zsugorodik a legelőterületük, mert a főorvos fontosabbnak tartja a madarak jólétét a pásztorokénál.
Az 1961-től működő halastavakat 1982-ben bővítették. Mostanára közel kétezer hektáron 141 tóegységben termelnek főleg pontyot. Állandó szándék, hogy növeljék az egészséges halhús fogyasztását Magyarországon. Ez negyven év alatt fejenként és évente 3 kilogrammról 7 kilogrammra emelkedett, ami nemzetközi összehasonlításban még mindig nagyon kevés. A magyarok azonban félnek a szálkától, és Karácsony kivételével ritkán fogyasztanak halat.
Ma a Tisza-tó és a Hortobágy mellett a madárvonulásnak is egyik legfőbb megálló helye a Fehér-tó. Az idegenforgalmi rendezvények, tanösvények nemzedékeket tanítanak a természet ismeretére, védelmére. Az immár hosszú időszak, a fotózás és az internet elterjedése, a nagy teljesítményű távcsövek, a rendszeres madárgyűrűzés eredményeként pontosan tudják követni a gazdasági tevékenység és a klímaváltozás által kiváltott folyamatokat.
Az idősebb természetvédelmi őrök még emlékeznek arra, amikor az első néhány daru feltűnt a sekély vízben. Az utóbbi években már 40 ezer körül van az ideiglenesen itt tartózkodók száma. Remélhetőleg idén nem tizedeli őket a madárinfluenza, amely 2023-ban nagyon sok áldozatot szedett körükben.
