Magyarországon akkor lett belőle médiasztár, amikor 2008-ban bebizonyosodott, hogy Ásotthalom és Kelebia határán valóban él még ez a Kárpát-medencében valaha nagyon gyakori, egykor kártevőnek tekintett, különleges életmódú, ősi rágcsáló.

A földikutya élőhelye arra bizonyíték, hogy a határ csak az államokat választja el, a természeti lények a maguk alkotta határok között élnek. Meg persze arra is, hogy az államhatár környékére nemigen engedték az embereket, ami sok szempontból rossz volt – de mindenképpen segített fönntartani a természetközeli állapotokat.

A természetvédelmet szolgáló intézmények munkatársai is együttműködnek: a magyar oldalon a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őre, Krnács György, a szerb oldalon Szekeres Ottó, a Palics-Ludas Közvállalat természetvédelmi őre napi munkakapcsolatban vannak. Megosztják információikat a földikutyákról is, sőt, a magyar oldalról minden évben átjárnak segíteni az őszi földikutya-számlálásban. Ennek az az indoka, hogy momentán a szerb oldalon jóval több földikutya él – 5200 hektárnyi védett területen körülbelül ezer egyed. (A magyar oldalon 150-180.) Nem volt ez mindig így. 2003-ban, mielőtt a szerb oldalon határ menti ősgyepből, szántókból és egykori tanyákhoz tartozó parlagföldekből kialakították a védett területet, egy tévedés miatt még az ősgyepet is fölszántották. Emiatt csak nagyon kis területen maradt meg az állatok élőhelye – tudatos és kitartó munkával szaporították újra őket.

A délvidéki földikutya másfél millió éve alakult ki, azóta elválik a többi földikutyafajtól. Krnács György szerint az életmódjából következő tulajdonságok inkább genetikailag öröklődnek. Tanulni nehezen tud, mert a föld alatt él, rendszerint egyedül. Különben sem látja, mit csinálnak a szülei vagy a szomszédai, arról nem is beszélve, hogy amikor önálló életre képes lesz, az anyja azonnal elűzi magától.

Nem lehet mesterségesen szaporítani, mert nem ismerjük a viselkedését, és nem tudjuk, mikor van párosodásra alkalmas állapotban. Amikor nincs, akkor a hím és a nőstény összeverekszik, képesek súlyosan megsebesíteni egymást. Arról nem is beszélve, hogy viszonylag nehéz megfogni a földikutyát. Krnács György azért tud egy trükköt. A földikutya a túrás után lezárja a járatát – nem szereti, ha bemegy a hideg, a meleg, vagy ha huzat lesz –, és ha olyankor az ember eltávolítja a „dugót”, akkor a földikutya odajön, hogy visszaépítse.

Szekeres Ottóék tapasztalata szerint megfelelő „élőhely-kezeléssel” eredményesen lehet szaporítani a földikutyát. A rágcsálót nem zavarja, ha birka legel a feje fölött, vagy kaszálnak – a szántás vagy az erdőtelepítés azonban igen. A 2003-as „szántásvész” után etetni kezdték a megmaradt földikutyákat. Sárgarépát, csicsókát, krumplit ástak be nekik a földbe. Szép lassan növekedni kezdett a számuk – mára nagyon stabil populáció jött létre. Ha már határ mentiség: átjárnak-e a határ alatt a földikutyák? Szekeres Ottó szerint régebben volt átjárás, ám amióta 2015-ben felépült a határkerítés, nem tapasztaltak ilyet.