Egész Európa küzd az inváziós állat- és növényfajok terjedésével, és az ebből fakadó sokféle kártétellel. Nem kivétel ez alól Magyarország, egyebek közt a Dél-Alföld régió és a vele határos vajdasági területek sem. Itt elsősorban olyan özönnövények jelentik a veszélyt, mint a gyalogakác, a selyemkóró, az aranyvessző, a mirigyes bálványfa, továbbá a régóta jelen lévő, a futóhomok megkötésére betelepített fehér akác, illetve a keskeny levelű ezüstfa, amelyet a Homokhátságon tévesen olajfának is neveznek.
Némelyek közülük elképesztő sebességgel terjednek. Hódmezővásárhely területén, a Körtvélyesi Tisza-holtág mellett a szürke marhák legelőjén 2019-ben még csak füvet láttunk. 2020 tavaszától azonban elárasztotta a területet a gyalogakác, amelyet a marhák le tudnak legelni, amíg gyöngék a hajtások, de ha megfásodnak, utána már csak vesszőtörővel lehet eltávolítani őket, a gyökerük pedig akkor is a talajban marad, és újra kifakad. Már az élő Tisza ártéri erdőiben is sok helyen egybefüggő, áthatolhatatlan szövetet alkot a gyalogakác – árvíz esetén komoly veszélyt okozhat, mert gátolja a víz levonulását.
A Homokhátság rosszul termő térségeiben a rendszerváltozás után sok lett a parlagföld, amelyen rekordgyorsasággal terjed a selyemkóró, vagy ahogyan arrafelé nevezik, a vaddohány. Ennek egyedül a méhészek örülnek, virágja kiváló méhlegelő, a selyemfűméz finom és népszerű. Maga a növény azonban elfoglalja az őshonos fajok és a kultúrnövények élőhelyét, és nagyon nehéz kiirtani, mert rizómái mélyen a talajban rejtőznek, és ameddig azok megvannak, újra kihajtanak.
Az aranyvessző dísznövényként érkezett Európába, de aztán kikerült az ellenőrzés alól, és elterjedt – elsősorban a csapadékosabb területeken. Ami a természetvédőknek invazív özönfaj, az a gyógynövénygyűjtőknek aranybánya lehet: az aranyvesszőt például gyűjtik vizelethajtó, gyulladáscsökkentő és nyugtató hatásáért.
Korábban nagy vita volt a fehér akác jövőjéről, egy ideig azt lehetett olvasni, hogy az Európai Unió a kiirtását kezdeményezi, mint az őshonos fajokat veszélyeztető fajtáét. Magyarországon azonban a homokvidékek termővé tételében, a homok megkötésében nagy szerepet játszott a 19. században. Az alföldi tanyavilágban ma is népszerű – tűzifaként, épületfaként, vagy akár tanyaudvarok árnyékolójaként.
Hasonlóan kedvelt és használt faj volt a 20. század második feléig az „olajfa”, hivatalosabb nevén a keskeny levelű ezüstfa. Amikor még sok helyen fűtöttek kemencével, e faj kora tavasszal kévébe kötött gallya télre kiszáradt, és kiváló fűtőanyag volt. A lenyesett lomb gyorsan újranőtt, a természetközeli életmódban megújuló energiaforrásként viselkedett. A rendszeres nyesés azonban az életmód változásával elmaradt, az ezüstfa ott terjeszkedik, ahol tud.
Az invazív fajok elterjedésének leggyakoribb oka, hogy a valamilyen konkrét célra betelepített idegen honos faj kiszabadul az ellenőrzés alól, és az őshonos növények rovására gyorsan elterjed. Könnyíti ezt a helyzetet a globalizáció, és egyre jelentősebb szerepe lesz a klímaváltozásnak – a felmelegedéssel délről északra terjednek korábban ott jelen nem lévő fajok.
Szilassi Péter, a Szegedi Tudományegyetem Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének docense, kutatócsoport-vezető a napokban tartott online előadást az invazív fajok feltartóztatásának lehetőségeiről. A munka alapja, hogy folyamatosan legyenek naprakész adatok az invazív fajok jelenlétéről, terjedésük útvonaláról, a veszélyeztetett területekről. Ezt kijelölt földfelszíni pontok ellenőrzésével, műholdas és drónfelvételekkel, ezek térinformatikai ábrázolásával lehet elérni.
Az invazív fajok egyedeinek irtására megvannak a megfelelő eljárások, de ezek nagyon sok kézi és gépi munkát, pénzforrást igényelnének. A vegyszeres beavatkozás sem olcsó, és nehezíti, hogy a környezetet nem károsító vegyszerekkel, vagy megfelelő módszerekkel lehet csak végezni.
