A hőmérséklet emelkedik – a 2024-es volt a valaha mért legmelegebb nyár a Duna-Tisza-közén – szögezte le az alapvető tényeket Rakonczai János, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora. A csapadék mennyisége a látszat ellenére érdemben nem csökkent az két évtizedben, csak időben is, területileg is szélsőségesen hullott. Volt azonban egy nagyon jelentős mennyiségi csökkenés az 1970-as és az 1990-es évek között – az akkor le nem hullott mennyiség miatt süllyedt métereket a talajvíz szintje, és ezen érdemben alig ront tovább, hogy csőkutak sokaságával emelik ki az öntözővizet a homokháti agrártermelők.

A Homokhátság nem kap utánpótlást a felszín alatti vizekből, hanem csak a csapadékból. Az utóbbi évtizedek kísérletei igazolták, hogy a talajvíz szintje nagyjából a földfelszín vonalát követi. Számítások szerint a csőkutakkal 130 millió köbmétert emelnek ki egy évben, míg a jelentősebb beszivárgó csapadék évi 2-3 milliárd köbméteres utánpótlást jelent. Csapadékos években jelentős talajvíz-emelkedés következik be.

A talaj közel egy évnyi vízmennyiséget képes elraktározni. Az öntözés ugyanakkor nem jelent általánosan alkalmazható megoldást, mert túlságosan drága. A jelenlegi körülmények között a mostani dunai árvíz idején visszatartott vízmennyiség is mindössze 5 millió köbméter. Nincs hol visszatartani a szükséges köbkilométernyi mennyiségű vizeket. Ráadásul – noha az aszály sokkal nagyobb kárt okoz – az árvizekre és a belvizekre lényegesebb érzékenyebben reagál a társadalom. Tölgyesi Csaba ökológus fölhívta a figyelmet az erdősítés veszélyeire. Az Alföldön a futóhomokot fásítással kötötték meg. Csakhogy bizonyos fafajok – ilyen a fenyő, az akác, a kanadai nyár – kiszárítják a talajt. Részben, mert a lombjuk fölfogja, és azonnal elpárologtatja a lehulló eső harmadát. A talajt is kiszárítja, a gyökérzetével kiszívja belőle a nedvességet. Az erdők alatt az év nagy részében egyszerűen nincs talajvíz-utánpótlás. Vízmegtartás szempontjából jobb a gyep: ott lényegesen nagyobb arányú a lehullott eső beszivárgása. Valamilyen talajtakarásra azonban szükség van.

Király András, a WWF Magyarország munkatársa szerint az érintettek rendre azt kérdezik a szakemberektől: mit kell ahhoz csinálni, hogy semmi sem változzék? Ilyen megoldás nincs, a klíma változása ellen tehetetlenek vagyunk. Legalább a földművelési technológiának alkalmazkodnia kell. Nem lehet tovább irtani a beporzó rovarokat, vagy a talajban élő ökoszisztémákat, szárazságtűrő növényeket kell vetni, vízkímélő vetési módokat kell alkalmazni. A természetvédelmi szakemberek kárhoztatták az olyan drága vízpótlást, amilyent az ATIVÍZIG valósít meg Algyő, Domaszék, Zákányszék, Mórahalom és Röszke térségében azzal, hogy a Tiszából származó vizet elektromos szivattyúkkal egyre magasabbra emelik, hogy eljusson az öntözést igénylő kertészeti telepekre. Kádár Imre mórahalmi gazda említette meg először, hogy a veszélyeztetett térségben 4-500 ezer ember él, az ökológusok az ő megélhetésüket figyelmen kívül hagyják, amikor csak a technológiától mentes, természetközeli megoldásokat alkalmazzák. A száradó tájban a gazdák öntözni akarnának.

A vita afelé kanyarodott, hogy irreális olyan átfogó változtatást követelni, mint a Duna-Tisza-csatorna valamilyen formája, hanem kisebb területeken, a helyiek összefogására épülő megoldásokat kell keresni. Erre vannak jó gyakorlatok például Szank és Jászszentlászló térségében. Nógrádi Zoltán, Mórahalom polgármestere azzal érvelt: a drága vízpótlási megoldások megtérülnek az intenzív kertészeti termelés során. Ezt nem szabad föladni, különben a magyar agrárium lemarad a nemzetközi versenyben.

Abban viszont egyetértettek a résztvevők, hogy ha a helyi megoldások az optimálisak, és azokat önmagukhoz mérve kell megítélni, akkor ahhoz változnia kellene a központosított vízügyi szervezetnek és a működését meghatározó jogszabályoknak is. Több pénzügyi forrást és döntési jogkört kellene hagyni a helyi szereplőknél, akiknek a jövőjük múlik az alkalmazkodás sikerén.