Nem öröm a próbanyájban birkának lenni, rajtuk gyakorlatoznak ugyanis a versenykutyák. Tíz-tizenkét juhot terelnek a nádfonattal kijelölt állomások között, az autós rutinvizsgára emlékeztet a helyzet: be kell terelni a juhot a hodályba, megállítani, elfordítani. Bugacpusztán a nyári hőségben a legfőbb feladat megakadályozni, hogy a gyapjas jószágok visszafussanak a karámjukba. A Duna-Tisza Magyar Pásztorkutyás Hagyományőrző és Sport Egyesület „idénynyitó” rendezvényén vagyunk, a járvány után ez az első találkozó. A hagyományos magyar terelőkutya-fajták – a puli, a pumi és a mudi – mellett látni néhány őrző-védőt – kuvaszt és komondort is. Fajtabemutató és verseny van ilyenkor: szakértő versenybírák a járásuk, a test- és fejformájuk, a fogazatuk, a bundájuk trimmelése alapján pontozzák a kutyusokat.

– Húzd ki magad! – kiabálja egy anyuka a kamasz lányának, miközben az peckesen körbe vezeti a kifutón a család mudiját. Itt nem rideg pásztorok, hanem városi családanyák és gyerekek vezetik föl a versenyzőket – hobbiból tartanak kutyát, amelyet szeretnének összehasonlítani más kedvencekkel.

A terelőversenyen külföldi fajták is összemérik tudásukat. Éppen egy ausztrál kelpie igyekszik a próbanyájat végigterelni a versenypályán. A nyájban van egy renitens fekete birka, látja ugyan, hogy nem nagyon tud hová futni, de nehezen tűri, hogy neki a kelpie parancsolgatni akar, és minduntalan elszalad a többi birkától. Olyankor a kutya utána rohan, visszakergeti, és próbálja tovább teljesíteni azokat a feladatokat, amelyeket a gazdája szemvillanásokkal, kézcsettintésekkel közvetít felé. – Ennek a fajtának szűk ez a tér – mondja Vanyó Sándor szegedi kutyatenyésztő, a Tápai Tekergő tenyészet tulajdonosa – ahol kitenyésztették őket, ott hatalmas területen legelnek az állatok. Nem keskeny úton terelgeti őket a kutya, mint Magyarországon, hanem a szétszóródott nyájat kell összegyűjtenie.

Az egyesület lassan 20 éve ápolja a magyar pásztorélet hagyományait: nemcsak a kutyatartást, hanem a pásztorok viseletét, fafaragó művészetét, zenéjét és szokásait is megjelenítik. Subában izzadnak a vendég juhászok az erdő alján, és már délelőtt hideg sörrel oltják a szomjukat. Mivel alig van igazi pásztorélet, a terelőkutyák többségét hobbiból tartják, és csak a versenyeken látnak nyájat, az is alig tucatnyi birkából áll.

– Ez már egy sport, amely versenyfeladatok formájában próbálja imitálni a természetes helyzeteket – folytatja Vanyó Sándor. – Az angol és ausztrál terelőkutyák hang nélkül próbálják átvinni akaratukat a nyájra, gulyára. A magyar kutyák csaholnak, és megkapkodják a marhák „kiskörmét”. A kisparcellás gazdálkodás miatt alakult úgy, hogy a magyar terelőkutyák kistermetűek, de okosak és fürgék: meg kellett akadályozni, hogy a jószág a kárba menjen”, vagyis beszabaduljon a vetésbe.

Bár csak néhány évtizede csökkent le a legeltetett állatok száma, mára jól látható, hogyan csappan meg a terelési ösztön a terelőkutyákban. „Versenyre tenyésztik” ugyanis őket, így pedig a szelekció alapja a küllem. Ritkán derül ki, hogy akar és tud-e még terelni a puli. Volt is ellentét a megmaradt juhászok és a hagyományőrzők között. A pásztorok leszólták a versenyt, de mikor maguk is beneveztek, az élő gyakorlatban jól teljesítő kutyáik felsültek – hasonló, de más itt a feladat. A Hortobágyról indult az a kezdeményezés, hogy nem elég jók a meglévő terelőkutya-fajták, ezért új fajtát kellene kitenyészteni. Nem elismert fajta a sinka, amelyet mudiból és német juhászból próbáltak „összerakni”, de van már benne dog, border collie, sőt, staffordshire terrier vonal is. Vanyó Sándor szerint nem az a jó kutya, amelyik egy fél marhalábbal a szájában tér vissza a terelésből, de nem mindenki ért ezzel egyet. Vanyó Sándor tenyésztette ki azt a mudi kant, amelynek tragikus sorsát és emlékét őrzi a „Tüske-díj”, a legtehetségesebb kezdő terelő kutyának kiírt nemzetközi vándordíj, amelyet idén is odaítélnek. Az ő szeged-tápéi tenyészetében született, egy csákvári gulyás tanyájára került, és 8 hónapos korában egyedül meghajtotta a 600 szürkemarhából álló gulyát. 2011-ben, újév napján reggel a tanya mellett agyonlőtték a vadászok a kis csodakutyát, arra hivatkozva, hogy hajtotta a vadat.

Vanyó Sándornak még most is elfutja a könny a szemét, amikor ezt meséli. Tíz évben egyszer születik olyan tehetséges kutya. Tüske nevét a vándordíj megőrizte: járt már Csehországban, német, finn, svéd, norvég tenyésztőknél – minden évben újra versenybe szállnak érte a tehetséges ifjú terelőkutyák.