A látogató megteker egy kart, azzal áramot fejleszt, az áram elindít egy videolejátszót, amelyen különleges, rajzolt képek követik egymást. A tekerés mechanikusan mozgásba hoz egy szerkezetet, amelyen fából faragott, a régi vásárok hangulatát idéző figurák, kocsi, lovak mozognak. Közben egy kellemes, megnyugtató női hang mesél homályos, de a képzeletben egykor nagyon is létezett dolgokról. Ez volt az első nagy dobás, Kazi Roland mestermunkája a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME), amely nemcsak rektori dicséretet érdemelt ki, hanem bemutatták a Budapest Art Marketen, és ez egyből ráirányította a figyelmet a pályakezdő képzőművészre. Ennek révén került kapcsolatba a Várfok Galériával, amely a kortárs magyar képzőművészetet folyamatosan bemutató, új alkotások létrejöttét segítő kiállítóhely és rendezvényközpont. Kazi Roland máig tagja a Várfok Galéria állandó művészkörének. A Hiedelemverkli, amelyet augusztusban a Kelebia hivatalos fennállásának 100. évfordulójára nyitott kiállításon is bemutattak, az első nagy dobás volt a pályáján. Hosszú úton jutott idáig a tanyasoron felnőtt gyerek, aki apjától, nagybátyjától és fiútestvéreitől eltérően nem autószerelőnek tanult, hanem egy kecskeméti művészeti középiskolába iratkozott be. Kisgyerek korában sokat rajzolt, gyurmázott – szeretett mindent, amit kézzel lehet formázni. Kecskeméten megismerkedett a számítógépes animációval – azt is szerette, mert új lehetőségeket nyitott.

Képzőművész akart lenni, de nem igazán tudta, hogy pontosan mit jelent az. Nem volt senki a gyerekkori környezetében, aki akár csak hasonló dologgal foglalkozott volna. A középiskolából a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karára jelentkezett – ott találkozott először igazi képzőművészekkel. Megtanították a hallgatóknak az alapokat – hogyan kell anatómiailag pontosan rajzolni –, de aztán kérték, hogy mindezt felejtsék el, és találjanak rá a saját hangjukra. Az absztrakt festészet kezdte el foglalkoztatni, és az alkotói folyamat megélése, amely során megszületik egy mű – a végeredményt azonban már kevésbé érezte magáénak.

Ennek ellenére szerette csinálni, szerepelt kiállításokon, sikeres is volt, miközben érezte, hogy nem erre vezet a művészi fejlődésének útja.

A manualitás mellett továbbra is érdekelte a szoftverhasználat. A számítógépes animáció, a vágás, a háromdimenziós grafikai programok hatalmas fejlődésben voltak akkor, rengeteget tanult. A három éves alapszak vége felé biztatták, hogy a MOMÉ-ra menjen mesterképzésre, ott is a Média design szakirányra. Az egyetemen erősen technikaorientált volt a képzés, de a hallgatók komoly munkákban is részt vehettek, például színházi előadásokhoz készítettek vetített látványokat. Volt benne félsz: eltelik az a két év, és egyrészt fel kéne mutatni valamit, másrészt utána elhelyezkedni valahol, ahol alkalmazhatja a tanultakat. Sokat inspirálódott Bukta Imre műveiből, aki a vidék mozdulatlanságával, lemaradásával is foglalkozik alkotásaiban. Kazi Roland rájött, hogy neki is van hazulról hozott öröksége. Elkezdte kutatni a magyar-szerb határvidék hiedelemvilágát. Élőben már nem nagyon találkozott vele, néprajzi leírásokban, Pócs Éva és Dömötör Tekla műveiben annál inkább. A hiedelmekben az az alaphelyzet ragadta meg, hogy van egy közösség, amely megpróbál magyarázatot találni olyan dolgokra, amelyeket nem ért. Hoztak egy szabályrendszert, és úgy gondolták, ha azt mindenki betartja, akkor a rossz – például a jégeső, a szárazság, vagy, hogy a madarak kipusztítják a vetést – nem fordulhat elő. Ha mégis bekövetkezik a baj, akkor annak oka valaki, például egy boszorkány, aki megszegi a szabályokat.

Az 1970-80-as években nagyon divatos irányzat volt a performance. Kazi Roland mestere, Szirtes János ennek az időszaknak volt az egyik legkreatívabb alkotója. Munkásságának hatása a tanítvány performance videóiban tetten érhető. Kazi Roland a babonás történetek gyűjtése közben arra jutott, hogy ezek a hiedelemcselekvések újra előadva úgy tudnak működni, mint a kortárs performance. Videón rögzítette, formálta ezeket – három ilyen alkotását be is mutatták a kelebiai kiállításon, és ma is megtekinthetők az interneten.

Amikor a MOMÉ-n a mestermunkáját kellett elkészítenie, úgy döntött: a megismert sokféle – manuális és digitális – technikát ötvözi, és arra használja föl, hogy anyagi formákban, folyamatokban megjelenítse az alapvetően verbálisan létező hiedelemvilág egyes elemeit. Ez lett a Hiedelemverkli, amellyel nagy sikert aratott, máig kiállítják, említik, elemzik. A siker és az ismertté válás kenyérkereső munkához is segítette. Csatlakozott a KEDD Animációs Stúdióhoz, ahol első feladatai közt szerepelt egy vetített látvány készítése a Magyar Állami Operaházba, Wagner Ring ciklusához. Úgy emlékszik vissza rá, hogy túl nagy falat lett ez a feladat elsőre neki, nem igazán volt sikerélménye, viszont sokat tanult belőle. Később, az animációs filmek előkészítésében és gyártásában sokkal több siker érte, és jobban is szeretett ebben a műfajban alkotni. Ma is együtt dolgozik a stúdióval, többek között olyan produkciókban, mint a Bogyó és Babóca, a Boribon vagy a Kuflik. Két külön dolog a pénzkeresés és a képzőművészeti pályájának fejlődése – de mindkettővel ugyanúgy szeret foglalkozni. Amikor azon töprengett, hogyan jelenítse meg a hiedelmeket, sokat foglalkozott azzal, hogy a mozi előtti korban milyen technikákkal tudták a mozgást ábrázolni. Felkeltette érdeklődését a pörgetős füzet, amely állóképek sorozata, de ha megpörgetjük a lapokat, akkor az egymástól kicsiben különböző képek mozgássá állnak össze. Ez lett a doktori kutatásának: az alapja: nem a valóságban jön létre a mozgás, hanem csak összemosódik a sok kép, és megtévesztjük az agyunkat.

A filozófia régi kérdései ezek: megismerhető-e a világ? Mi az idő? A fizika azt mondja: az idő folyamat, amit mérni lehet. De ha egy filozófus agyával gondolkodunk, akkor az idő csak az azt észlelő emberben létezik. Einstein óta tudjuk, hogy nem ugyanúgy telik az idő mindenhol. Ahol erős a gravitáció, például a bolygók közelében, ott görbül a téridő, így lassabban telik az idő. Kazi Roland azt mondja: meg szeretné ragadni az idő anyagszerűségét. Ha az idő folyamat, akkor az anyagi ábrázolásának mozgó dolognak kell lennie. Az erre a témára készített Folyamatos jelen című munkájában egy gép egy latex anyagot hajtogat a tér három irányába. Legújabban a negyedik dimenzió vizuális megjelenítésének lehetőségeivel kísérletezik. Azt mondja, nehéz, sokat őrlődik rajta. Nem részese a kortárs művészet divathullámainak. Az ő alkotómunkája magányos folyamat – a megvalósítás már kevésbé. Az elvont tartalomhoz szükséges anyagok formálásához gyakran kér segítséget. Autószerelő családtagjai egykor a Hiedelemverkli mechanikai kivitelezésében segítettek, most, ha szükséges, megkéri őket a téridő kereteit tartó szerkezeti elemek hegesztésére. Kazi Roland művei megtekinthetők az Instagram-oldalán: https://www.instagram.com/roland_kazi/

Ez az alkotói korszak távol van már a Hiedelemverklitől is; mennyire nehéz mindennek a befogadása a közönség számára? Megértenék-e, ha ezeket vinné haza Kelebiára, egy kiállításra? – kérdeztük. Kazi Roland magának is folyamatosan felteszi e kérdéseket: kinek csinálja ezeket az alkotásokat? Magának? A szakmának? Mindenkinek? De nem is találja fontosnak, hogy választ találjon ezekre, egyszerűen csak viszi előre az alkotás öröme.

Ahogy telik az idő, földrajzi értelemben egyre távolabb kerül a fővárostól, egyre közelebb a szülőföldjéhez. Először Zuglóban lakott a feleségével, aztán Monorra, nemrégen pedig Kiskunhalasra költöztek, immár két kislányukkal. Az elmélyülésnek és az alkotómunkának jót tesz a vidéki élet, családjával pedig gyakran jár haza Kelebiára a rokonokhoz és a barátokhoz. Jelenleg home office-ban dolgozik az animációs stúdiónak, tartja a kapcsolatot a Várfok Galériával az újabb kiállításai miatt. Az alkotás ugyan magányos dolog, de alkalomadtán jó beszélni róla másokkal, mert kellenek a visszajelzések és az építő kritikák.