A siratószalonban beszélgetünk, melyről úgy tartják, hogy a dal alapján nevezték el, valójában azonban egy emlékezőszalon hiszen szép emkékeket, kedves tárgyakat, fényképeket, újságokból kivágott cikkeket őriz...De hogyan is kezdődött minden...

— Az első dalomat, az „Új szerelmet” („Nova ljubav”) 1963-ban vettem fel, és a szabadkai Ifjúsági fesztiválon léptem fel vele. A dalt akkor díjazták is, a díjat pedig Mika Antićtól vehettem át. Akkor úgy éreztem, enyém a világ. Aztán az élet nagy fordulatot vett. Öt évvel a sikert követően a „Beogradsko proleće” elnevezésű versenyen, 1968-ban felajánlották, hogy töltsek el két hónapot Norvégiában, és énekeljek. Elmentem két hónapra, és 40 évig ott maradtam. Egy év elteltével megismertem egy norvég nőt, szerelmesek lettünk, és három gyermekünk született. Nem volt visszaút. Norvégiában egyébként építészmérnökként dolgoztam, mivel szerencsére megszereztem az oklevelemet. Ott is van nyigdíj jogosultságom—meséli Vlada Kanić.

Míg Norvégiában építészmérnökként dolgozott, interúalanyunk nem hagyta félbe zenei karrierjét. Pontosan 33 évvel ezelőtt, 1986-ban megszületett az örökzöld, „Szerémségi kunyhó” („Kućerak uSremu”) című dal.

— Bežanijaban, Zimony közelében édesapámnak volt egy szőlőültetvénye, ahol sokszor énekeltünk és gitároztunk, az általunk készített bort ittuk, bohémek is csatlakoztak hozzánk. 1986-ban Norvégiában voltam, édesapám eladta a szőlőültetvényt, bennem pedig valami megtört, nosztalgikus búcsút vettem egy korszaktól, amely már soha nem tér vissza. Egy esős szombati napon elővettem a gitártomat és elkeztem írni. A dal, a szöveg és a dallam egy nap alatt született meg. Akkoriban a “Tamburica 5” együttesnek öt dalt adtam, köztük volt a “Kućerak na Sremu” is. A feltétel az volt, hogy én éneklem el. Felültem a repülőre, Belgrádba jöttem, elénekeltem ezt az egy dalt, és visszatértem Norvégiába. Nagyon örülök annak, hogy így tettem, hiszen ez számomra egy intim élmény volt. A többi már történelem—meséli interjúalanyunk.

És valóban így van. Ma Szerémségben legalább harminc olyan kávézó található, amely a híres dalról kapta a nevét, melynek társaságában sokan részegednek le, élik meg bánatukat és örömüket, hiszen valahogy mindnyájan megtaláljuk benne saját magunkat.

Vlada Kanić 13 éve nyugdíjas, tréfálkozva el is mondja, a norvégiai nyugdíjával akár a Himaláján is élhetne. Ő azonban visszatért szeretett otthonába, Bešenovački Prnjavorba pedig 5 éve költözött. Itt megépítette saját szerémségi kunyhóját, amelyet nagyon szeret. Úgy tartja, a kunyhónak szent hangulata van.

— A Fruška goran vagyunk, melyet kolostorok vesznek körül, mi ezt a saját Szent hegyünknek nevezzük. Itt békére lelek, hallom a kakasokat, teheneket. Meglátogatnak a barátaim, szomszédaim, amikor pedig esténként zenélünk, a falusiak leülnek a padjaikra és ahogy mondják, élvezik a koncertet. Hallom a tapsot, dalokat kérnek, ez tényleg egy nagyszerű, nemmindennapi energiával tölt fel—zárja le Kanić.