Így íródtak meg egy 1954-ben született ikerpár, Ballai József és Ballai Ottó emlékező ikerkönyvei: Karcos diaképek, illetve Két kavics címmel. Már a második nagy sikerű író-olvasó találkozót tartották a napokban. Kiderült, sokan emlékeznek azokra az időkre – az 1950-es évek végére és a ’60-as évekre –amikor az ikrek felnőttek. A Szeged melletti Sándorfalván kellett volna felnőniük, de mivel az édesapjukat a szülei nászútja alatt kirúgták az állásából, mert tanácsi tisztviselőként nem akart menni padlást söpörni, az anyai nagyszülők nagykőrösi vasutas szolgálati lakásában találtak fedelet a fejük fölé. Mivel a szülők reggeltől estig dolgoztak, a kisfiúk szinte az egész napot a nagyszülőkkel töltötték. Mesevilágban éltek még, úgy képzelték, Mirkó királyfi táltos lova valahol a lyukas hídon túl abrakol parazsat egy teknőből. Rengeteg táltos csikó van a kispesti erdőben, állította a nagypapájuk, és amikor egyszer Pestre utazott, megígérte, hogy hoz nekik egyet. Repesve várták haza, de amikor leszállt a vonatról, hiába keresték a csikót. Pedig fölszállt vele a vonatra, mesélte a papa, hanem mikor meglátta odalenn az anyját, leugrott, és visszafutott hozzá. Igazolásképpen egy viseltes madzagot vett elő: ez volt a kötőféke, de elszakadt, és a papa kezében maradt, amikor a kicsi táltos leszökkent a vonatról. Talán ha tíz személygépkocsi lehetett Nagykőrösön, amikor 1959-ben egy ismerősük elvitte őket autóval Lajosmizsére, az apai nagyapjukhoz. Már egy héttel a nagy utazás előtt izgultak, elképzelték, hogy majd milyen érzés lesz. Míg zötykölődtek a keskeny makadámúton, megszeppenve kuporogtak hátul. De mikor odaértek, ők be sem mentek a felnőttekkel a házba, hanem előre ültek a vezetőülésbe, fogták a kormányt, simogatták a sebességváltót, néztek ki a poros szélvédőn. Örökre emlékeznek az első autózásra.

Rövid fejezetekben, szinte lexikonszerűen tárulnak föl annak az időszaknak a jellemző helyzetei, tárgyai. Vezetékes víz nem volt a házban – az utcáról kellett kannákban hordani. Lavórból kellett takarékosan mosakodni. De néha be lehetett surranni a DÁV (Dél-Alföldi Áramszolgáltató Vállalat, az édesapa munkahelye) öltözőjébe tusolni. Esténként a fél utca a DÁV-nál nézte a tévét, mert csak ott volt.

A nagypapa néha elment kádfürdőbe, mert az viszont létezett, és finom, polgári mulatságnak számított. Mindig magával vitte valamelyik fiút – de mindig csak az egyiket. A nagymosás komoly vállalkozás volt akkoriban – rengeteg vizet kellett behordani, mosószappant reszelni, a hokedlire helyezett, téglákkal magasított teknő fölött hajladozni. Nagyon igénybe vette ez a nagymamát – aki mégis szomorú volt egy kicsit, amikor évek múlva beköltözött a házba az első forgódobos mosógép.

És az milyen volt, amikor a nagypapa ment a Velsinszky fogorvoshoz, aki lábbal hajtós fúrógéppel fúrta a fogát. Oda is elvitte magával valamelyik ikerfiút, és hazafelé Bambit vett neki, amit nem tudni pontosan, miért, de a Tóth darálósnál árultak. És aztán az első Coca Cola! Azt az édesapjuk hozta Pestről. Egyetlen üveggel, s a mindössze két deci varázsitalt likőrös poharakban osztották el, hogy mindenkinek jusson belőle. A Filléres emlékeim című rész tételesen is felsorolja, mi mennyibe került. Azokban az években Magyarországon szinte mindenkinek egyformán ment a sora. A fizetésekben 50-100 forintos különbségek voltak. Az árak nem emelkedtek – olyannyira, hogy például a fém tepsibe gyárilag belenyomták az árát. Egy doboz rövid gyufa 30 fillér volt, a hosszabb 40 fillér. Egy kiló kenyér 3.60. Egy forint a kakasos nyalóka. Egy doboz sertésmájkrém 3.60. Egy kétkeresős család nagyjából 3000 forintból gazdálkodhatott havonta. A Ballai-ikrek apukája harisnyában gyűjtögette az autóra valót – 25 ezer forintért sikerült venni ismerőstől egy használt 500-as Trabantot. József ötödikes korában kinézett magának egy Mátra biciklit – kitartóan gyűjtött rá, iskolai takarékbélyegben is, készpénzben is – nyolcadikos korában tudta megvenni, de még akkor is ugyanannyiba került. Kamaszként Szegedre jártak, a „jugó” piacra, ahol leginkább farmernadrágot szerettek volna venni. Teljesült is az álom, ma is tudják a márka nevét – Super Rifle – amit szabó igazított a méretükre, meg az akkor divatos trapézos formára.

Életének döntő fordulata volt, amikor 16 éves korában egy kis, karcolatszerű írást bedobott a Nagykőrösi Híradó postaládájába, és az néhány nap múlva megjelent. A megyei lap helyi mutációját akkoriban mindenki olvasta. A cikkért még honoráriumot is fizettek – többet, mint amennyiből az apukája Pannonia motorját teletankolták. Aztán a Petőfi Népéhez került, a főszerkesztő-helyettességig vitte. Dolgozott a Világgazdaságnál, aztán sok évig az Amerika Hangja magyarországi tudósítója volt. Hozzászokott tehát a nyilvánossághoz, mégis meglepődött: nemhogy érdekelt ez a múlt, az ő múltjuk másokat, hanem az olvasóknak újabb és újabb részletek jutottak eszébe, amikkel újra megihlették a szerzőket. Fölbukkantak és bemutatkoztak hús-vér emberek, akiknek az első körben csak a sarki háza szerepelt valamiért az emlékezésben. József könyvében 47 történet szerepel, de a Facebookon már több mint 90 írást tett közzé. Szegényes, kényelmet nélkülöző világ volt az – visszatekintve úgy látszik. De legalább az emberi kapcsolatok bensőségesek voltak, vetjük fel. „Hát persze”, mondja Ballai József. „Nekünk a nagypapa és a nagymama volt a mindenünk. Néztem amerikai filmeket, amelyekben százszor mondják egymásnak az emberek, hogy szeretlek. Ők talán egyszer sem mondták nekünk, hogy szeretlek. Csak meséltek, tanítottak, finomat főztek. Odafigyeltek ránk.”