Claudia Schiffer vagy Naomi Campbell talán nem is tudná autentikusan viselni a virágos nejlon otthonkát, alatta a kivillanó rózsaszín bundabugyit. A Szatymazi Őszibarack Fesztivál szervezői homokháti asszonyokat és lányokat állítottak a kifutóra, hogy – a különféle kellékekre is figyelve – bemutassák az elmúlt évtizedek egyik legjellemzőbb közép- és kelet-európai női ruhadarabját. Ma kevesen hordják már – de azért csaknem százat sikerült összegyűjteni a kiállításra. Az otthonka a szocializmus időszakához kapcsolódik. Ujjatlan védőruhaként funkcionált, hasonlóan a kötényhez – de többnyire nem volt alatta védendő ruha. Klasszikus változata nejlonból készült, műanyag gombokkal: elnyűhetetlenségének ez volt a titka. Színes és mintás volt: ifjú asszonyoknak élénk, vidám színek, öregebb asszonyoknak kék, barna és majdnem fekete. Csíkos, pöttyös, kisvirágos. Méretes zsebekkel rendelkezett: azokba lehetett bedugni, ami a kézbe nem fért. Etnográfusok szerint az otthonka a létezett szocializmus gondolatvilágát tükrözte: mindenki dolgozik valahol, és aki dolgozik, az munkaruhát visel. A kétkezi munkás kéket, az orvos és a tanár fehéret, az iskolások iskolaköpenyt. A háztartási munkát végző nő otthonkát. Azt is sugallni akarta ez, hogy mivel a társadalomban mindenki dolgozik, ennek következtében mindenki egyenlő. Kémeri Attila kultúrmunkás, közösségszervező, az otthonka-kiállítás ötletgazdája azt mondta: nem az otthonkatudomány tézisei szerint szervezték a bemutatót, hanem hirdetésben kerestek otthonkákat és azokat bemutató hölgyeket. A jelentkezők aztán összejöttek, ötleteltek, a szervezés közösségi élménnyé vált, ahogyan a részleteket együtt kitalálták. Telitalálat volt, hogy a vidéki magyar valóságot is kiválóan ismerő Szőke András színművészre bízták a konferálást: a közönség dőlt a röhögéstől, olykor a mezítlábas-gumicsizmás modellek és maga a bordó pincérkötényben ágáló ceremóniamester is. Pajzán szövegeiben a konferanszié felidézte, milyen rafináltan lehetett a férfiszemeket irányítani azzal, hogy mely gombokat nem gomboltak be a térdig érő otthonkán. Leggyakrabban elől volt a gombsor – viszont a hátulgombolós változat be- és kigombolásához segítséget lehetett igénybe venni. Különbözőképpen lehet megítélni annak erotikus hatását, hogy az ujjatlan otthonka fénykorában a nők többsége még nem borotválta a hónalját. A nejlon áteresztette a fényt, láthatóvá tette, hol érnek össze a combok, hogyan ringanak a keblek – nincs az a férfi, aki ellenfényben ellen tudna állni egy ilyen látványnak.

Az otthoni női munkaruhához hozzátartoztak a kiegészítők: a fejtetőn megkötött kendő, a tojásszedésre való szakajtó, a nyújtogató, a tejeskanna – hűvösebb időben mell alá érő cicanadrág, fejőnőknek visszahajtott szárú fehér gumicsizma. Hordtak az otthonkával keletnémet szandált, szegedi papucsot, de teljesen autentikus volt mezítlábra viselni is.

A szatymazi divatbemutató-paródián nosztalgiával és öniróniával, olykor harsány kacagással szemlélte a félig magunk mögött hagyott múltat a népes közönség.