Szülei alsóvárosi paprikatermelők voltak. A parasztcsaládokban akkoriban még sok gyermek született. Sokan meghaltak közülük, de a megmaradóknak sem volt könnyű helyet találni a világban. Bálint Sándor nagyapja először Szentmihályon lett kanász, aztán Királyhalmon árendás. (Bérelt földön gazdálkodó kisparaszt.) A fűszerpaprika-termelés hatalmas előrelépést jelentett: kevesebb földön is meg lehetett termelni a megélhetésre valót. Egy technológiai újításnak, a hasításnak köszönhetően nőtt a fűszerpaprika piaca: a magoktól és a csutkától mentesített őrlemény bekerült a polgárcsaládok konyhájába is.
Édesanyja egyedül volt írástudó hét testvér közül – de ő is „csak a testes imakönyvét olvasgatta”. Az ifjú Sándor azonban mindent olvasott, ami a kezébe került. Éles szemmel figyelte a világot maga körül. Akkor még Csonka Bukosza Tanács Ignác, a híres vízimolnár muzsikált bőrdudájával a lakodalmakban. Sándor nagymamája őrizte a szentelt gyertyákat, és ő gyújtotta meg őket, ha nagy égzengés közeledett. Nagyboldogasszony napjára többször is elzarándokoltak a máriaradnai búcsúba.
Szülei beíratták a polgári iskolába, majd a piarista gimnáziumba. Sokan intették az édesanyját: ne nevelj urat belőle! Ha kikapaszkodik a paraszti világból, megtagad benneteket, szégyellni fog mindent, amiben felnőtt. Pedig ennek semmi jele nem mutatkozott. Az ifjú Bálint Sándor szívesen írta a leveleket a nagy háborúban harcoló katonáknak, a messze távolban dolgozó kubikosoknak az írástudatlan anyjuk, feleségük helyett.
A Trianoni Szerződés után a helyébe jött Kolozsvárról Szegedre a Ferenc József Tudományegyetem. Solymosi Sándor megalapította a szegedi néprajz tanszéket, ott lett először hallgató, majd díjtalan gyakornok, végül egyetemi magántanár. Követte a szegedi népélet korábbi följegyzőit, Dugonics Andrást és Kálmány Lajost. Nagy hatással volt rá a térség népdalkincsét gyűjtő Bartók Béla, de kapcsolatba került a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával, benne Radnóti Miklóssal és Ortutay Gyulával. Utóbbinak a zsidó származású feleségét bújtatta is később, a vészkorszakban.
Bálint Sándor a nagy árvíz utáni modernizálódó szegedi világba született bele, amely azonban még minden részletében őrizte azt a korábbi életet is, amely a török hódoltság megszűnése után alakult ki. Ennek alapvető jellemzője volt a különböző nemzetiségek és vallások együtt élése, hitek, szokások egymásra hatása. Abban a világban a vallás nem a transzcendencia megélése, hanem a mindennapi élet része, formálója volt. Az Isten segítségül hívása az élet apró-cseprő dolgaiban.
A második világháború után, a demokratikus politikai rendszer szűkre szabott éveiben Bálint Sándor a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője volt. 1951 és ’56 között azonban már politikai üldözött, akit a tanítástól is eltiltottak, mert „nyugati lapokat találtak nála a tanszéken”. A kommunista korszakban a Szegedet irányító Komócsin-klán személyes ellenszenvet táplált iránta. Óriási tudása, az, hogy hitelesen bemutatta a népi szokás- és gondolkodásvilágot, megkérdőjelezte a „a szocialista embertípus” kialakulásáról szóló propagandát.
Műveit megírta, de a maga korában csak szűk körben ismerték. Kényszernyugdíjazták, de még alkothatott volna, amikor 76 éves korában Budapesten véletlenül elütötte egy autó. Szeged nagyjait a Móra Ferenc Múzeum bejáratánál szokták fölravatalozni – az ő családjának és tisztelőinek ezt sem engedték meg. Az utókor tisztelete kárpótolhatja – művei egy része hozzáférhető az interneten. Ortutay feleségének segítése miatt embermentő címet kapott a Jad Vasem Intézettől. 2005-ben kezdeményezték boldoggá avatását, az eljárás reményt keltő módon halad előre a Vatikánban.
