Már hatodikos korában, a Béke Utcai Általános Iskola biológiai szaktantermében arról ábrándozott, hogy biológia-földrajz szakos tanár lesz. Pedagógus volt az édesanyja, mindhárom nagynénje, követte őket a legidősebb bátyja is. Anyai ágon a dédapja volt az első képesített tanító az udvarhelyszéki Oroszhegyen: 37 éven át tanította ott a gyerekeket.

„Mégis, amikor 1977-ben, az érettségi előtt be akartam adni a jelentkezést a tanárképzőre, édesanyám s már tanár bátyám is próbáltak lebeszélni. Azt mondták, legyek inkább jogász. Édesapám jogász volt, győzködtek, hogy azon a pályán sokkal jobbak a lehetőségek. Nem hallgattam rájuk, és nem is bántam meg soha” – emlékezik vissza Mészáros Zsolt.

Hogy a gyerekek, vagy a szaktárgyak szeretete vonzotta-e inkább, arra azt feleli: nagyon jó biológiatanár akart lenni. Nem elsősorban nevelni akarta a gyerekeket, hanem azt elérni, hogy értsék a biológiát.

„Nem annyira az állat- és növényvilág érdekelt, mint inkább az emberi test biológiája és lelki dolgai. Úgy láttam, a gyerekek rengeteg részletet ismernek a vérkeringésről, a kiválasztásról, de nem tudják összekapcsolni a folyamatokat. Nem látják át az ok-okozati összefüggések bonyolult hálóját, hogy hogyan lesz az ebédből a lassú égés során energia, amitől működik a testünk, vele a tudatunk, az egész személyiségünk. Később, hogy ezt az összetett tudást még tágabb rendszerbe tudjam helyezni, elvégeztem a filozófia szakot is.”

Miután nyolcadikosként elballagott, csak a tanítási gyakorlaton tette be újra a lábát a Béke Utcai Általános Iskolába. Akkor sem önként, hanem mert oda osztották be. Szakvezetője egykori biológia tanára lett, aki már nyugdíjba készült. Tetszett neki, ahogy volt tanítványa tartotta az órákat, ezért ott marasztalták. Pályakezdőként maximalista volt: mindent meg akart tanítani, amit a tankönyvbe leírtak. „Hajlamosak vagyunk, mi pedagógusok, tankönyvet tanítani. Van egy tankönyvcsalád, tegyük fel, hogy jó is, elővesszük, módszeresen végiggyalogolunk rajta, és azt hisszük, teljesítettük a feladatunkat. Kellett néhány év, mire rájöttem, hogy ez nem elég. Nyugodtan elhagyhatom azokat a részleteket, amelyek ismerete nem feltétlenül szükséges az összefüggések megértéséhez, a lényeg felismeréséhez. Mertem bátor lenni, hogy ezt megtegyem. Először csak a saját óráimon, később pedig már a kollégáimat is erre bátorítottam.”

Nem készült igazgatónak, nem volt helyettes, még munkaközösség-vezető sem. Kollégái keresték meg, és kérték, hogy pályázzon. 1992 tavaszán, kevéssel a rendszerváltozás után történt ez.

„Máig megtisztelőnek érzem, hogy nemcsak a fiatal kollégák támogattak, hanem az idősebbek, az iskola akkori meghatározó személyiségei, nagy öregei is. Nem én szerepeltem a korábbi tervekben, de új világ kezdődött az országban, és úgy éreztük, az iskolában is. Nem volt országos közoktatás-fejlesztési koncepció, ott születtek az új megoldások, ahol a kollégák kreatívak és kezdeményezőek voltak. És persze, ahol az igazgató is hasonló volt: kerestük magunktól a saját utunkat.” Bár még nem voltak PISA-felmérések, a fő problémát hamar felismerték: a gyerekek egy részének az alapkészségeivel van probléma. Középiskolai igazgatók jelezték általános iskolai kollégáiknak, hogy sok gyereket a középiskolában kell megtanítani rendesen írni, olvasni, számolni.

„Kétszer végigmentünk ugyanazon az anyagon a kétféle iskolában, de sok gyerek akkor sem tudta jól. Kezdeményeztük a Tömörkény István Gimnázium akkori igazgatójával, Dr. Kühn Jánossal, hogy a német nyelvre fókuszálva indítsunk közösen hatosztályos gimnáziumi tagozatot. Erre hosszú huzavona után végül nem kaptunk engedélyt. Közös programokat indítottunk viszont Dr. Nagy József professzor úrral, az egyetem pedagógiai tanszékének vezetőjével, aki a legkorszerűbb nemzetközi ismeretek alapján standardizált készség- és tudásmérő teszteket állított össze a magyar diákok tudásszintjének megítélésére. Elébe mentünk a PISA-felméréseknek, és programokat kezdtünk a kulcskompetenciák fejlesztésére. Mi nem voltunk elit iskola, de az országos kompetenciaméréseken versenytársai lettünk az elit iskoláknak. Hatalmas szakmai tudás halmozódott fel, amely azonban 2012-ben, az iskolák államosításával és a közoktatás centralizációjával párhuzamosan feledésre ítéltetett. Az országos kompetenciamérések és a PISA-felmérések romló eredményei igazolják, hogy visszatértünk oda, ahonnét elindultunk.”

Közben változott a világ, változtak a gyerekek, ehhez is alkalmazkodni kellett. Mészáros Zsolt szerint a 2012-es centralizációig nagy eredményeket hozott a szakmai szabadság és önállóság.

„Az iskolai közösségek belső világa demokratikusabb lett. A mi nevelőtestületünk nagyon tudatos volt. Nem lehetett volna tekintélyalapon vezetni, hanem meg kellett győzni a kollégákat – mind a saját szakmai kompetenciámmal, mind emberi példamutatással. Nagyon jó, egymással versenyző tankönyvcsaládok váltak elérhetővé akkorra, például a Mozaik Kiadónál, amelyek később, sajnos, kiszorultak a hazai tankönyvpiacról. Megnőtt a szülői közösségek szerepe: beleszólhattak dolgokba, de nagyon sokat segítettek jó ötletekkel, munkával, felelősségvállalással.”

Hosszú időn át tagja, majd vezetője volt az általános iskolai igazgatók munkaközösségének. „Magyarországon nagyon rosszul használjuk ki az egymástól tanulás lehetőségét. Amikor ezek a közösségek megalakultak, nagy formátumú, ismert igazgatóktól tudtunk tanulni. És ez a legnagyobb részben alulról szerveződött: mi, magunk éreztük, mivel van problémánk, ki tudná a választ a saját körünkből. Ha nem akadt ilyen, elismert országos szakértőket hívtunk meg. Szeged város önkormányzata minden segítséget megadott ehhez. Nemzetközi tanulmányutakat finanszírozott, európai horizonton személyesen láthattuk, hol tart a modern közoktatás. A centralizáció után ennek az anyagi forrásai megszűntek, és a jelenlegi központosított rendszerben nem is tudna igazán működni. Önként döntöttünk úgy 2018-ban Gál Béla igazgató úrral (a Radnóti Miklós Gimnázium akkori igazgatója, a középiskolai igazgatók munkaközösségének vezetője), hogy lemondunk – ezzel meg is szűnt mindkét igazgatói munkaközösség.”

Ahogyan már a pályaválasztása idején figyelmeztették: a pedagógusok megbecsülése elmarad attól, amennyit jó munkájuk megérne a társadalomnak. Bár nem bánta meg a választását, a jövedelmi és erkölcsi elismerés hullámzása fájóan végigkísérte pályáját.

„A kétezres évek közepére nagymértékben csökkent a gyerekek óraszáma és terhelése. Ez azzal járt, hogy a pedagógusok túlterheltsége is csökkent. Új módszertani kultúra terjedt el. Nagyon sok pályázatot írtak ki, amelyre az iskolák önállóan pályázhattak. A tantestületek a saját programjuk alapján válaszolhattak az őket érő kihívásokra, autonóm módon alakíthatták ki az egyéni arculatukat. A fizetés hullámzó volt. A ’90-es években egyre veszített értékéből, 2002-ben nagy emelés következett, aztán megint elinflálódás 2013-ig. Akkor ismét komoly emelés jött, amelyet azonban nem tartottak fenn. 2024-től újra jobbak a jövedelmek – látszik is, hogy újra nő az érdeklődés a pálya iránt.”

Mészáros Zsolt szerint nagy kár, hogy a tanárok anyagi megbecsülése valamint az iskolák szakmai és gazdasági önállósága nem jár együtt. Pedig ez a kettő csak egyszerre hozhatná a legfontosabbat: a társadalom megbecsülését. „Mi mindig a legfontosabb készségekre koncentráltunk: a matematikai logikára, a szövegértésre és a szövegalkotásra – de lehetőleg személyre szabott módszerekkel. A központosított rendszerek önkéntelenül is uniformizálnak. Nem lehet az esélyegyenlőséget úgy megvalósítani, hogy nagyon különböző családi helyzetű és képességű gyerekeknek ugyanazt kínáljuk. Eközben igen erős a pedagógusok túlterheltsége – az állandó fáradtság gátolja a kreativitást, amire autonómia híján alig is nyílik tér. Visszaszorultak a szakmai és társadalmi viták. A gyerekek is túlterheltek, olyan rengeteg időt töltenek az iskolában, hogy nem motiváltak az otthoni önálló, kereső, hozzáolvasó tanulásban. Ha erre gondolok, mindig az a kérdés merül fel bennem: miért kell Magyarországon mindig mindent újrakezdeni?”

Mészáros Zsoltnak nyugdíjba vonulásához kapcsolódó egyetlen elismerése a Pro Urbe Díj volt. Az is jelez valamit, hogy ezt Szeged városától – sok év után az első pedagógusként – kapta meg. „Álszerénység nélkül: mindig is éreztem, hogy sikeresek vagyunk. Jelezte ezt a kompetenciamérések eredménye, az, hogy bár drámaian csökken a gyermeklétszám, nekünk egy percig sem voltak beiskolázási gondjaink. A Béke utcai mindig is befogadó iskola volt: a Belváros peremén, a Móraváros szélén, nagyon eltérő környezetből jönnek gyerekek. Diákként sokszor izgalmasabb volt a gyengébb tanulókkal barátkozni, gyakran nagyon színes egyéniségek voltak, sok dologban jobbak, mint az úgynevezett jó tanulók. Több munkával jár itt tanárnak, igazgatónak lenni, mint egy elit iskolában. Kitüntetést ugyan nem hiányoltam, egy-egy köszönő szót azonban elég sokszor. Elégtételt jelent ez a kitüntetés, amelyet Szeged városától kaptam. Megemel. Nemcsak engem, hanem a kollégáimat, az iskolánkat, a közoktatást is. Szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mellett van egy okos és odaadó nő… „Nehéz ezt kimondani, de a 32 év alatt mindvégig Ági, a feleségem kárpótolta a két fiunkat azért, hogy nekem a hivatásom volt az első. Hogy későn értem haza, sokszor hétvégén, szabadság idején is dolgoztam. Rugalmas, türelmes hátteret adott hozzá. Én sokáig szinte észre sem vettem ezt. Csak amikor az unokáink megszülettek, akkor jöttem rá, hogy milyen hétvégi nagypapa vagyok.”

Azt hinné az ember, ezek után nagyon nehéz volt megválni az életen át tartó munkától, otthagyni az iskolát, új életre berendezkedni. De nem így történt.

„Meglepődtem magam is: amikor eljöttem, mintha egy redőny zuhant volna le. Olyan kezekbe került az iskola vezetése, hogy már nincs szükségük az én közreműködésemre. Egy fiatal nemzedék formálódik ott, ahogyan az én igazgatói működésem kezdetén is. Remélem, részük lesz újra a szakmai szabadságban és felelősségben is. Friss nyugdíjasként nekem kinyílt a világ. Eddig is jártunk kiállításra, színházba, hangversenyre – újabban horgászni is járok a szomszédaimmal. Kertet művelünk, úszni járunk. Formálódik egy közösség, nyugdíjasokból álló baráti társaság, akikkel egyre több időt töltünk el tartalmasan. De ami a legfontosabb: én most már hétköznap is a nagypapája tudok lenni a hat unokámnak.”