A legrégebbi gyűjtő múzeumok is a lokális gyűjtő igyekezetből alakultak ki, amikor változóban volt az élet, és sokan úgy gondolták, meg kellene őrizni az eltűnő múlt rekvizitumait. Pályakezdő korában gyakran találkozott ezzel Kriston-Vízi József: falusi lelkészek a plébánia körül kezdeményeztek gyűjtést. Kultúrházak, iskolák próbálták menteni az értékeket. Az egri líceum, a bajai, sárospataki, kaposvári tanítóképző egymással versengve, a fiatalokat bevonva hozta létre a gyűjteményeket. Az értékmentésnek megvan a módszertana, a kialakult jó gyakorlatai. Ez egy szakma, amelybe egyes idősebb muzeológusok berzenkedve engedtek csak kívülállókat, lelkes képzetleneket, akik gyakran a való életük darabjait igyekeztek a gyűjteményekben konzerválni. Az 1970-80-as években élte virágkorát a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT), amely távolabbi kis közösségekbe is igyekezett elvinni sokféle tudást. Kriston-Vízi Józsefék például a TIT szervezésében tartottak számos kis településen előadást, amely szinte mindig lelkes beszélgetésbe torkollott a hallgatósággal. Az előadók olykor többet tanultak a helybeliektől, mint azok őtőlük. Számos tárgyi felajánlást is motiváltak az ilyen alkalmak.

A kétezres évek elejétől merült fel, hogy hivatalos felnőttoktatási formát kellene szervezni a múzeumi, gyűjteményi tevékenységet folytató civilek képzésére. A Pulszky Ferenc Társaságban kezdeményezték egy külön múzeumandragógiai tagozat létrehozását. Ez nagyon rugalmas formákban, de megtanította az alapvető tudnivalókat a közgyűjteményekkel is foglalkozó népművelők, pedagógusok, diákok, lelkes érdeklődők számára. Fenntartotta, megszilárdította az értékmentő programok köré szerveződött, különböző életkorú tagokból álló közösségeket.

Néhány év reményteljes működés után – elsősorban a kereskedelemi és iparkamara ellenzésére – megszüntették az önálló múzeumi felsőoktatási felnőttképzés szakirányt. Vélhetően sajnálták ettől a pénzt, a felnőttképzést úgy közelítették meg, hogy a gazdaságban direkt felhasználható ismeretekre szükség van, olyanra, ami nem termel azonnal GDP-t, nincs. Azzal is összefüggésben lehet ez, hogy a könyvtárak, kultúrházak, múzeumok alkalmazottainak számát csökkentették, anyagi forrásaikat visszavágták. Ezzel megszűnt, vagy nagyon lecsökkent az utánpótlás lehetősége. Berzenkedve nézi Kriston- Vízi József, hogy a közösségi hagyományőrzést a támogatásokkal átterelik lehetőleg önfenntartó üzleti vállalkozássá. A Múzeumok Éjszakája előtt már-már fontosabbá válik, hogy milyen kenyérlángossal és rozéborral csábítsák be a közönséget, mint az, hogy mit és miként mutassanak meg neki. A gyümölcs- és terményáldást felváltotta az évi 2-3 alkalommal is megrendezett bor- és pálinkamustra.

Mi a különbség? – kérdezzük. Nem a hagyomány életben tartása a lényeg – ahogy lehet? Az a gond, hogy nem a közösség igénye, hanem kívülről finanszírozott mutatványkényszer tartja életben ezeket a rendezvényeket – válaszolja az etnográfus. Majálistól juniálisig áradnak vattacukros, kürtőskalácsos hétvégi sokadalmak. Ha hivatalos ember jön valamit felavatni, unásig ugyanaz a három táncospár, ugyanaz a kis zenekar ad pár perces műsort. Persze, a kisebb településekről nagyon sokan elvándoroltak, megbomlott a nemzedékek egyensúlya – ezért is nehezebben szerveződnek valódi közösségek. A játék például jelentős részben átköltözött az internetre. A Covid-járvány is teremtett új közösségeket a világhálón keresztül. Az internetes játék pedig teljesen újfajta, folyamatos és újszerű értékteremtés kihívását, akár globális közösségépítést hozott - ismeri el Kriston-Vízi József. - A fiam révén ismerek ilyet, és le vagyok nyűgözve – annak ellenére is, hogy a színtereit és a megjelenési formáit a mi szakmáink, a néprajz és a művelődésszervezés még nem is tudják lekövetni.