2021.10.24.

Kincsek őrzői

Kultúra

Október 13. és 20. között öt városban rendezték meg a Vajdasági Magyar Filmek Fesztiválját. A dátum ahhoz kötődik, hogy Lifka Sándor 1910. október 13-án nyitotta meg az első filmszínházat Szabadkán. A vajdasági magyar filmkészítés rendre szinkronban volt a vajdasági magyarság sorsával, a pénzhiány miatt gyakran a dokumentumfilm volt a vezető műfaj.

Article image
2021.10.24.

Noha volt már rosszabb a helyzet, az idei fesztiválon is a dokumentumfilmek domináltak. A két világháború között jellemzően arra futotta a magyar filmalkotóktól, hogy a közösség sorsát, helyzeteit, kiemelkedő személyiségeit dokumentálják.

Nem így indult. Mind Szabadkán, mind Zomborban – nem utolsó sorban a szecesszió keltette nemzetközi művészeti pezsgés miatt – nagy érdeklődéssel fordultak az akkor új művészeti ág, a mozgókép felé. Azokban az években úgy vélték, a színházat helyettesítheti a film. Lifka Sándor nem Szabadkán született, de ott telepedett le, a mozgó, összeszerelhető filmszínházzal való vándorlás után ott nyitotta meg az első állandó vetítőhelyét. Zomborban Bosnyák Ernő nyitott filmszínházat. Akkor még csak a feliratozott némafilmet ismerték, de a közönség tódult az újdonság látására. A vándorló filmszínház idejében honosodott meg a szokás, hogy érkezés után fölvettek valamilyen helyi jelenetet, személyt, hogy a film előtt megmutatva ezzel is vonzzák a közönséget. Fekete J. József filmtörténeti tanulmánya szerint ez az egyik előfutára volt a filmhíradónak. II: Rákóczi Ferenc szobrának 1912-es avatásán pedig olyan szerkezetet használt, amely a kamerakocsi elődje – hivatalosan nem az ő nevéhez kapcsolódik, mert elfelejtette szabadalmaztatni. A határok megváltozása után Zomborban és Szabadkán is tönkre ment a filmszínház, mert az akkor új hatalom betiltotta a magyar nyelvű feliratozást. A két világháború között főként a magyar kisebbség helyzetét tudták csak dokumentálni az akkori alkotók. A titói Jugoszláviában, a hatalom konszolidációja, a kisebbség jogok érvényesíthetősége új lehetőséget nyitott a vajdasági magyar filmesek előtt. Akkoriban rendszeresen készültek játékfilmek is, a Vicsek Károly és Deák Ferenc alkotta páros munkáit maga Tito is figyelemmel követte. Volt, hogy nem tetszett az alkotás, de nem tiltotta be, csak kinevezte a forgatókönyvírót egy távoli országba nagykövetnek.

A magyarországi dokumentumfilm erős hulláma hatására kiváló dokumentarista műhely jött létre Vajdaságban is, Siflis Zoltán, Dudás Károly, Hoffmann Artúr, Csorba Béla és mások részvételével. Részben rendszerkritikus filmszociográfiák voltak ezek, részben pedig a történelmi múlt ki nem beszélt sötét részeiről, a háború alatti és utáni vérengzésekről, etnikai kegyetlenkedésekről lehetett végre szólni.

A jelenlegi magyar kultúrpolitika támogatást biztosít a vajdasági filmeseknek is. A délszláv háború után azonban a fiatal alkotók jelentős része Magyarországra ment – először tanulni, aztán ott telepedett le. A mai vajdasági magyar film is jobbára dokumentum. Az idei fesztiválon öt új filmet mutattak be – öt városban, Zentán, Zopolyán, Szabadkán, Zomborban és Újvidéken láthatták őket a nézők. Két kisjátékfilm és három dokumentumfilm a termés. K. Kovács Ákos Branka című kisjátékfilmje az 1991-es, Jugoszlávia széthullása idején egy állami kórházban látható állapotokat mutatja be. Goretic Péter Kertvárosi mese című kisjátékfilmje ma játszódik, a nyugodt felszín mögött érlelődő tragédiákat mutat be. A talán a legvidámabb történet a topolyai apácáké, a Szolgálólányok című dokumentumfilmet Gazsó Orsolya rendezte. Vajdaság kincsének őrzői – Bodor Anikó, Burány Béla és a Szöllősy Vágó házaspár dokumentumportréi a régi, nagyon fontos képi értékmentő vonulatba tartoznak. Herceg Zsolt Egy csónakban című dokumentumfilmje pedig a szabadkai evezős pár, Mackovic Martin és Vasic Milos olimpiai felkészülését követik végig.