– Az ükapámig visszamenőleg mindenszentekkor rendre bezárták a kékfestő műhelyet, és csak március 15. után kezdték újra a munkát – emlékezik vissza tiszakécskei házukban a 91 éves Kovács Miklós kékfestő, a Népművészet Mestere. – Télen a hideg, savas víz a szokásosnál is jobban károsítaná a kezünket – mutatja kissé göcsörtös ujjait.

A kékfestés technikája egyike az ősi mesterségeknek. Nem a mintát festik rá a szövetre, hanem a szövetet színezik valamilyen növényi, hagyományosan indigó alapú festékkel. A minta felületét bevonják speciális fedőanyaggal, amely megakadályozza, hogy azt a részt is érje a festék. A fedőanyagot utóbb kénsavas-sósavas fürdőben maratják le.

A kékfestő ruhákat évszázadokon át a mindennapi viselet részeként használták. Strapabíró volt, nem fakult, lassan kopott – kiválóan alkalmas volt a tűző napon végzett paraszti munkára. A sorozatgyártó textilipar térhódításával és a mezőgazdaság gépesítésével együtt szorult vissza. A családi kékfestő műhelyeket a szocialista rendszer a Népi Iparművészeti Tanács fennhatósága alá sorolta. A korábbi manufaktúrás iparágból így lett népművészet, amit Kovács Miklós ma is megkérdőjelez.

– Ha az művészet, hogy tisztességesen megcsináljuk, amit csinálunk, akkor az is művészet, hogy a szabó egyformára szabja a nadrág két szárát. A kötött szabályok ellenére azonban a kékfestésnek igenis van művészeti része: a minták változatosságában nagyon sok kreativitás érvényesül. Kinyílt a világ: Kínában nemcsak a kékfestő kelméhez hasonló, de hamisított árut gyártanak nagyon olcsón, a piaci árakat letörve, hanem még a kécskei mintákat is lopják hozzá.

Kovács Miklós 1974 óta áll kapcsolatban a lajosmizsei Tanyacsárdával. Ők rendeltek először kékfestő abroszt a kerthelyiségbe, mert ezt az anyagot nem fakítja a napfény. A Tanyacsárdához kapcsolódik a mintegy 50 lóból álló, lovasbemutatókra is használt pusztai ménes. A csikósok ruhája Tiszakécskén készített, világoskék, minta nélküli kékfestő szövetből készül.

Elmondható, hogy ez a hagyományos termék hétköznapi munkaruhából népdalkórusok, tánccsoportok, fellépő óvodások viseletévé, a másik oldalon függönyök, terítők, egyéb lakberendezési cikkek alapanyagává vált.

Tavaly év végén öt közép-európai ország javaslatára a kékfestés az UNESCO Szellemi Világörökség része lett. Magyarországon már csak öt család foglalkozik kékfestéssel. Bácsalmáson nemrég hunyt el Skorutyák János, szintén ismert kékfestő. Műhelyében a munkát egykori segédje, Bakos Zoltán folytatja az ifjabb Skorutyák János támogatásával.

A tiszakécskei műhely része a DKMT Eurorégió tematikus túraútvonalának. Érdeklődésre az idős mester megmutatja a gyönyörű régi gépeket, elmagyarázza a gyártás folyamatát.

A kékfestés nehéz, inkább férfiaknak való munka. Kovácséknak két lányuk született. A kisebbik lányuk férje kitanulta a mesterséget, ám néhány éve meghalt. Ám a huszonéves unokák – szintén két lány – egyre többet segítenek a nagyszülőknek. A Tiszakécskén készült kelméket Budapesten konfekcionáltatják, és gyönyörű szentendrei üzletükben forgalmazzák.

Kovács Miklós felesége, aki maga is megtanulta a kékfestést, büszkén mutat egy szórólapot: Mundrusz Anett tehetséges fiatal budapesti divattervező a kékSég nevű műhelyében divatos, fiatalos ruhákat tervez – kékfestő anyagból. Ez reményt ad, hogy nemcsak múltja, hanem jövője is van a kékfestésnek.