Tóth Béla Dombiratosról, a román határ közelében lévő kis faluból származott. Asztalosnak tanult Mezőkovácsházán. A második világháború vége felé Szegedre került dolgozni. Az akkori rendszerváltás irányítói igyekeztek lehetőséget adni a paraszti sorból származó tehetséges gyermekeknek. Ez volt a „fényes szellők”, a népi kollégiumok, a gyors tudáshabzsolás és felemelkedés időszaka, azoké, akik az egykori induló szerint úgy indultak neki a felnőtt életüknek, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Az ügyes kezű, olvasni szerető asztalossegéd magyar-orosz szakos egyetemi hallgató lett, a Móricz Zsigmond Népi Kollégium lakója. Írással is próbálkozott, első novellája, A sintér – hol másutt? – a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelent meg. 1953 és 1958 között az egyetemen az Orosz Filológiai Intézet munkatársa, majd a Somogyi-könyvtárban dolgozott. 1973 és 1989 között volt a könyvtár igazgatója. Az ő vezetése idején épült meg a gyönyörű új könyvtárépület a Dóm téren. Származása meghatározta írói témaválasztásait is. Szépíróként azt tudta és akarta megírni, ami a valóságban létezett, de amit korábban csak a szociográfia, a falukutató írók munkássága tett valamennyire láthatóvá. Az ő fiatal korában még élő volt nagyon sok hagyomány, amely később kiveszett a mindennapi életből az erőltetett modernizáció során. Mesék, anekdoták tömegét dolgozta fel. Összekapcsolódott munkásságában a személyes és az írott emlékek sokasága. A köszörűs kádi, a Legeltetés a három sárkány pusztáján, a Szeged környéki népmesék állandó szálat jelölnek a munkásságában. A maga idejében ismert alkotása volt a népi kollégiumok világát bemutató Mi, janicsárok című regénye. Tiszajárás című szociográfia-sorozata pontos képet rajzolt a Tisza-menti települések akkori életéről. Bő másfél évtizedes könyvtárigazgatói munkásságát szinte maga alá gyűrte egy menedzsernek, lobbistának való feladat: új, saját épületet építeni a Somogyi-könyvtárnak, és átköltöztetni azt a Móra Ferenc Múzeum Tisza-parti épületéből. Mire lett erre politikai akarat az 1970-es években, akkorra beütött a gazdasági válság, különösen a kulturális beruházások esetében a „húzd meg - ereszd meg!” költségvetési bizonytalansága. Még csak a falak álltak, de már jó magasan, amikor Tóth Béla megkönnyebbülten írta: innen már nem lehet visszaszorítani a föld alá. 1986-ban leváltották a Tiszatáj vezetőit egy, az 1956-os forradalomra emlékező vers publikálása miatt. Néhány hónap után Kaposi Márton filozófus elfogadta a felkérést, hogy főszerkesztőként tovább vezeti a lapot, Tóth Béla pedig a szerkesztő bizottság elnökeként segítette, hogy újra megjelenjék a folyóirat. Számos jó nevű népi, nemzeti elkötelezettségű író bojkottálta a szerintük áruló új szerkesztőséget, Tóth Bélát is közéjük sorolták. Az író, könyvtárigazgató ezt nehezen élte meg: gondolkodása nemzeti és baloldali volt, ám ezek egyidejű felvállalása miatt sokak addigi megbecsülését elvesztette. Előzőleg zavarta a Kádár-rendszer válsága, de mert elkötelezett híve volt egy jobb, hatékonyabb egyenlőségelvű rendszernek, nehezen viselte a rendszerváltás zűrzavarát. Ennek a lelki válságnak is köze lehetett hozzá, hogy kevesebbet írt, és nehezebben jelentek meg a könyvei. Bizonyára nem véletlen, hogy időnként visszatért az asztalossághoz: ott nem lehetett a teljesítményt megkérdőjelezni, a kétkezi munka, az anyag mesteri formálása nem függött irodalmi klikkek érdekeitől vagy hangulatától. 1989-ben ment nyugdíjba. Újabb termékeny alkotói időszaka következett. A Bába Kiadó megalakulása után a szegedi írók új megjelenési fórumhoz jutottak. Tóth Béla megjelent köteteinek közel fele ebben az időszakban jutott el az olvasóihoz. Szeged városa a Pro Urbe-díjjal és a Szegedért Alapítvány fődíjával ismerte el munkásságát. A kollégák, írótársak, irodalomszerető szegediek nagy számban gyűltek össze a pályáját felidéző konferencián és az emléktábla felavatásán.