A mai múzeumok már nem elégszenek meg a régi tárgyak bemutatásával. Igyekeznek őket személyhez kötni, történetbe ágyazni – úgy jobban megragadják a látogatók figyelmét. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum Férfiak a múltból című kiállítása is a Tárgyak, sorsok, történetek alcímet viseli. Terendi Viktória néprajzkutató, a kiállítás kurátora nekünk külön is mesélt a legérdekesebb tárgyakról.

A mostani kiállítást megelőzte egy hasonló, amelyet a nők használati tárgyaiból válogattak össze. A tárgyak egy részét a múzeum saját gyűjteményéből választották ki, más részét helybeli családok adták kölcsön. Számos darabról tudni lehet, kié volt, és azt is, hogyan használták.

Nekem egy, a gyűjteményből még hiányzó tárgy, a bajuszkötő a legérdekesebb. A 19-20. század fordulóján nagyon fontos volt, hogy egy legénykének mielőbb legyen bajsza. Sokféle kencét kínáltak akkoriban, amelyek mind dús, sötét, formás bajuszt ígértek. A férfiak mániásan használták éjszakára a bajuszkötőt, hogy csáléra ne feküdjék el a bajuszukat. A tisztviselők rövid, nyírt bajuszt viseltek, a parasztok kiállót, lelógót, pödröttet – de a bajusz kötelező volt.

Férfitárgy volt a láncon lógó zsebóra. Nemcsak az időt mutatta, hanem – ahogyan ma az igazi és hamis Rolexek – viselője társadalmi státuszát is.

Fennmaradt Pálinkó János susáni (ez Hódmezővásárhely egyik városrésze) mesterember csokornyakkendője. Leszármazottai szerint annyira szerette, hogy élete legfontosabb alkalmain ezt viselte.

Amikor az írástudatlanság visszaszorult, először férfiak írtak kéziratos füzetekbe. Olyasmit jegyeztek fel, ami megtetszett nekik, és nem akarták elfelejteni. Többnyire vicces verseket, nótákat, vőfélyrigmusokat. A lakodalmi fogásokat fölvezető vőfélyversekből tudni, hogy az első világháború idején egészen más ételeket szolgáltak föl a lagzikban, mint manapság.

Férfiakhoz kötődött a ló. A napóleoni háborúk konjunktúrája, majd a Tisza-szabályozás után Hódmezővásárhely környékén visszaszorult a nagy állatok tenyésztése. A módosabb emberek azonban továbbra is tartottak lovat, az első fotográfiáikon büszkén pózolnak a díjnyertes tenyészménjükkel.

A polgárosodással jelent meg a parasztcsaládokban a sakk. Eleinte csak férfiak játszották, és férfiágon öröklődött 4-5 nemzedéken keresztül. A közművelődésre szervezett olvasókörökben terjedt el – a nagyszigetiben például Elek Imre pénztárnok készletével lehetett játszani, annak, akinek megengedte. Nő és gyermek bele sem ülhetett a gondolkodószékbe. Szenti Tibor néprajztudós ezt paraszt trónusnak nevezte királyi trónra emlékeztető formája miatt. Az 1870-es években a legtöbb családban kiszorították a barnára festett, polgárias gyári bútorok, de sok fennmaradt belőlük, mert a használója iránti tiszteletből az utódok sem aprították föl tűzifának.