A rengeteg tanítvány közül ez a kettő, Géczi János költő, képzőművész, szerkesztő, Zalán Tibor költő, regények, drámák mesekönyvek szerzője, színházi dramaturg és egyetemi oktató előző nap pódiumbeszélgetésen emlékeztek hallgató korukra, az 1970-es évekre, és arra, fiatal alkotóként hogyan ismerkedtek meg Ilia tanár úrral, hogyan segítette őket pályájuk indulásában és kiteljesedésében.
Nem véletlenül JATE-díjnak nevezte el a Nobel-díja félmillió dolláros pénzjutalmából alapított szegedi egyetemi kitüntetést Karikó Katalin: József Attila Tudományegyetem (JATE) volt a neve évtizedekig a mai Szegedi Tudományegyetemnek (SZTE). Utóbbihoz 25. éve már az orvostudományi egyetem is hozzátartozik, amely sokáig külön szervezetben működött, és Szent-Györgyi Albert nevét viselte.
JATÉ-s hallgatónak lenni különleges életérzést, érdemmel kiharcolt lehetőséget, szigorú vizsgákat, nagy bulikat, összetartó közösséget jelentett. A mai létszámhoz képest sokkal kevesebb hallgató volt, egy-egy félév végére az oktatók is személyesen megismerték az óráikra járó fiatalokat. Karikó Katalin 1955-ben, Géczi János és Zalán Tibor 1954-ben született, mindannyian az 1970-es években jártak a JATÉ-ra.
Akkoriban erősen támogatták a társadalmi mobilitást: mindhárman vidékről, nem értelmiségi családból kerültek az egyetemre. A szüleik kicsit féltve engedték el őket, de büszkék is voltak rájuk. Volt, amit a család vagy a helyi környezet nem adhatott meg nekik. Hozták magukkal a kiváló adottságokat – nagyon nagy szükségük volt azonban arra, hogy az egyetemen odafigyeljenek rájuk, teljesítményükről értő visszajelzést kapjanak, biztatást, akár a magánéletükre is ható bölcs tanácsokat.
Például Zalán Tibor eredeti neve Lipák Tibor. Törökszentmiklóson nőtt fel, semmit sem tudott a legendás Tiszatáj folyóiratról, és akkori főszerkesztőjéről, Ilia Mihályról. A szegedi egyetemről is csak annyit, hogy oda lehet jelentkezni. Géczi János biológiai szakos volt, a természettudományi karon kevesen szoktak verseket írni. Ő sem gondolta, hogy megjelenhetnének, de másodéves korában az akkori barátnője titokban eljuttatta őket Ilia Mihálynak. Zalán Tibor korábban is írt verseket, és hallotta, hogy valaki hallgatónak megjelentek a Tiszatájban az írásai. Ő maga is küldött néhányat.
Sosem felejtik a Tiszatáj szerkesztőségét, amikor mentek megtudni, hogy mit gondol a tanár úr a munkáikról. Föl kellett menni a Stefánia parki sajtóházban az emeletre, kicsit ülni az előszobában, aztán a titkárnő bebocsátotta őket Ilia Mihályhoz. Géczinek azt mondta: három verset kiválasztottam, a többit dobja ki. Zalánnak először azt, hogy probléma van a nevével. Nem mindegy, milyen nevet lát az olvasó egy vers fölött. Az, hogy Lipák, úgy hangzik, mint a pupák vagy a cserpák – ilyen névvel csak kinevetnek egy költőt. Ő először azt mondta, ha eddig jó volt a Lipák, ezután is jó lesz, de a kiadó titkárnője, akit szeretett volna elhívni borozni, közölte: csak akkor mehetek el magával, ha már lesz rendes neve. Szótárból válogattak a nevek közül, Ábeltől indultak, Zalánnál állapodtak meg.
Ilia tanár úr reggel 8-kor tartotta az óráit, a hallgatók, különösen a fiúk nem mindig ébredtek föl akkorra. De azért sokukkal összebarátkozott, behívta a szobájába, kifaggatta, beszéltette őket. Olykor össze is tegeződött velük, de ezt a következő alkalomra többnyire elfelejtette. Akit tehetségesnek talált, segítette a pályakezdésben. Szerzett irodalmi ösztöndíjat, beajánlotta szerkesztőknek az illetőt, antológiák összeállításában gondolt rájuk, bábáskodott a debütáló köteteik körül.
Kézzel írt leveleivel kapcsolatot ápolt szinte mindenkivel, akire valamiért felfigyelt a hazai és a határon túli magyar irodalmi életben. Bár Zalán Tibor és Géczi János maguk is elmúltak 70 évesek, a 90-et betöltött Ilia Mihály még mindig rendszeresen levelez velük. Már a tanítványok is a pályájuk vége felé járnak, többször hangsúlyozták, hogy a legfontosabb, amit tanultak Ilia Mihálytól, és azt szerkesztőként, színházi emberként, tanárként maguk is gyakorolták: odafigyelni, segíteni mindenkinek, aki a tehetsége és a tisztessége okán ezt megérdemli.
