1855-ben, a bácsalmási kolerajárvány idején Englein Ferenc volt a városbíró, Jágity (Jágits) András a városgazda. Az esküdtek: Szommer Jakab, Stábl György, Eckert Ádám és Petrekanics Mihály segédkeztek nekik, hogy megmentsék Almás városát a szörnyű vésztől. A fertőzést az 1848-49-es szabadságharc leverése után a városba telepített megszálló, kémkedő osztrák ulánus ezred Lombardiából származó katonái hurcolták be, akiket rendszeres időközönként váltottak.

A járvány megfékezésére „statáriális” intézkedéseket tettek a város vezetői. A város határán katonai őrhelyeket, úgynevezett silbakokat állítottak fel fegyveres őrökkel, akik a területre való be- és kilépést – ha kellett – fegyverrel akadályozták meg. A városi tisztviselők – az egyetlen ellenszernek tartott – bizmutot szórtak a tanyai és a csordakutakba, sokszor halálos mérgezést okozva. A járványt azonban csak az őszi, hidegebbre fordult időjárás mérsékelte. A 74 éves dr. Horváth Zoltán Bácsalmáson nőtt fel, és évtizedekig dolgozott a helyi állami gazdaságban. A napraforgó-termesztési rendszer fejlesztésével foglalkozott, volt tudományos igazgató, 1999 és 2001 között vezérigazgató. A privatizáció után a cég más irányt vett, a fajtakutatás megszűnt, a dolgozók nagy részét elbocsátották. Dr. Horváth Zoltán munkájára sem tartottak igényt, a Kecskeméti Főiskola Kertészeti Főiskolai Karán helyezkedett el, oktató munkája mellett Bácsalmáson kihelyezett tagozatot szervezett, amely hat évig működött.

Nyugdíjba vonulása óta számos könyvet írt Bácsalmás és a szomszédos Madaras történetéről – részben egyedül, részben különböző társszerzőkkel. Tárgyi emlékekből – például a lövészárkok művészeteként is emlegetett töltényhüvelyből készített dísztárgyakból gazdag személyes gyűjteménye van. Jelenleg a Régmúlt Idők Bácsalmási Nagyjai sorozaton dolgozik, amelynek gyarapodó darabjai a város honlapján, a következő linken érhetők el: http://www.bacsalmas.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3105:2019-09-10-19-30-04&catid=59:kozelet&Itemid=231 Érdemes megnézni az egykori meghatározó családok neveit: bunyevác és német hangzású nevek váltják egymást. A Bácsalmás nagyjait számba vevő sorozatban visszatérő részlet a dinasztiák egymást követő nemzedékeinek névváltoztatása: Tauberrről Táborira, Sterkről Sásdyra, Prachárról Tallósyra – a dualizmus korában erős politikai nyomás volt a nevek magyarosítására. A Bácsalmás népét reprezentáló családoknak alaposan kijutott a történelem viharaiból: az 1848-49-es szabadságharc, a két világháború, mindkettő végén megszállással. Számos, hosszú időn át sikeres vállalkozásnak az 1940-50-es évek fordulóján a kommunista hatalomátvétel utáni államosítás vetett véget.

Hely hiányában csak a Praefort gyógyszerész dinasztiát említjük, amelynek alapítója, Praefort József 1913-ban nyitotta meg patikáját Bácsalmáson. Adósságoktól terhelten vette meg az előző tulajdonostól. Amikor Kolozsvár mellől megérkeztek, Bácsalmáson akkorra sár volt, hogy a társzekerek elakadtak a kátyúkban, bivalyokkal kellett kihúzni őket. Az ő kezdő vállalkozását is telibe kapta az első világháború, majd a szerb megszállás. Gyógyszereket és híreket közvetítettek a határon átjáró schwarzerek (feketézők) segítségével, a patikában gyűltek össze a helyi urak informálódni és kártyázni. Besúgás következtében a fiatal patikus a bajai fogdát is megjárta emiatt.

A helybeliek „Öreg Patikának” hívták Praeforték „Szent Lélek Gyógyszertárát”, amelynek a berendezése is gyönyörű, egyedi kisipari kézimunkával, cseresznyefából készült intarziás berakásokkal. Amikor 1950-ben államosították, Praefort József már nem élt, kisebbik fiától, Ferenctől vették el a gyógyszertárat. Egy „racionálási” hullám során bezárták, a műemlék jellegű bútort elvitték belőle a Tataházán megnyílt új patikába, de darabokra kellett vágni, mert eredeti formájában nem fért be oda.