A könyv „egyszerre történelmi és földrajzi utazás” Magyarország és az egykori Jugoszlávia területén élő írók, költők, képzőművészek világában, kapcsolatrendszerében, személyes és irodalmi egymásra hatásaik szövevényében. A könyvben szereplő alkotók mindegyike kötődik a magyar nyelvhez, és az azóta már „holt nyelvvé” változott szerb-horváthoz, amelyen az egységes Jugoszlávia idején a legtöbb írásmű született. A „régió” – bár a szerző nem rajzolt konkrét határokat, leginkább az a térség, amely az első világháború végéig az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, Nagyvárad, Budapest, Pécs, Zágráb, Újvidék között, magyar és szláv nyelvi alapokkal, hagyományokkal és kölcsönös hatásokkal.
Ennek a kulturális televénynek nemcsak irodalmárok, hanem képzőművészek, a későbbi időkben rock- és punkzenészek, disc-jockey-k, installáció- és performanszművészek is részei voltak. Az első világháború végéig az összetartozás természetes módon létezett. 1918-tól a Vajdaság szerb katonai majd polgári közigazgatás alá kerülése, 1920. június 4-én pedig a Trianoni békeszerződés aláírása, a kialakult határok és a politikai légkör miatt a kapcsolatok megnehezedése vezetett oda, hogy az összetartozást immár meg kellett teremteni, néha a politika önző támogatásával, néha annak ellenében.
A könyvben szereplő alkotók többségének pályája 1945 után kezdődik, és a Tito marsall vezetésével kiépülő „második Jugoszláviában” teljesedik ki. Kivétel Miroslav Krleza író és Petar Dobrovic (Dobrovics Péter) festő, akik az 1800-as évek végén születtek, szellemi eszmélésük jelentős mértékben Ady Endréhez, a Nyugat folyóirathoz, a polgári radikálisok eszméihez kötődött. Ahogyan Losoncz Alpár fogalmazott: fojtogatónak érezték az Osztrák-Magyar Monarchiát, de visszasírták, amikor összeomlott, és a birodalmi eszmék helyét elfoglalták az ádáz kisállami nacionalizmusok.
A Tito-i Jugoszlávia, bár diktatúra volt, számos tekintetben szabadabb és nyitottabb Kádár János Magyarországánál. A vajdasági kulturális élet (az ottani magyar könyv- és lapkiadás is) jelentős autonómiát és pénzügyi támogatást élvezett. Az 1960-as évektől az angolszász rock-, később a punkzene is nyersebb, lázadóbb formájában érkezett meg Jugoszláviába. Voltak kölcsönhatások az irodalom és a rockzene, a színház és a képzőművészet között.
Virág Zoltán a legapróbb részletekig ismerője, értője és bevallottan elfogult magyarázója ennek a világnak, nyelvi, történelmi, politikai, etnikai kölcsönhatásainak. Ebben a kötetben a szerző Krleza és Dobrovic kapcsolatáról, Várady Tibor, Végel László, Böndör Pál írásairól és kapcsolódásaikról, Maurits Ferenc és Torma Éva képzőművészeti alkotásairól, Fenyvesi Ottó rockesztétikájáról, továbbá a CPG zenekar nevével fémjelzett, az 1980-as évek elején a rendszert elutasító szegedi punk szubkultúráról kínál leíró és értelmező szövegeket. Olyanokat, amelyek befogadását jelentősen megnehezíti, ha az olvasónak kevés a témáról az előzetes ismerete.
A Régiókon átívelő összetartozások ezzel együtt érdekes és fontos könyv, amit az is jelez, hogy néhány hónap alatt elfogyott a könyvesboltokból. Úgy tűnt a pódiumbeszélgetésen, az érdeklődés indokolna egy utánnyomást, vagy második kiadást. Az a kérdés is fölmerül, mi a helyzet az alkotók régiós kapcsolatrendszerével és összetartozásával mostanában, amikor „a szerbhorvát nyelv halott”, a szerbiai magyar kisebbség létszáma pedig súlyosan fogyatkozik.
