– Hetedik osztályba jártam, amikor nyertem egy országos rajzversenyen – mesélte a 79 éves építész, amikor idén januárban a Magyar Kultúra Napja alkalmából a Szent-Györgyi Albert Agorában a festményeiből nyílt kiállítás. – Megadták a módját, a díjat a Szegedi Nemzeti Színházban, A szép juhászné című operett előadásán kaptam meg, nagy közönség előtt. Azt mondták, ilyen tehetséggel még festő is lehetek. A fiatalembernek azonban másfelé fordult az érdeklődése. A szülei elváltak, kellett új házat építeni, ahhoz vályogot verni, meg tetőt ácsolni. Nagyon szerette mindkettőt. Elhatározta, hogy házakat fog építeni. Lehetett volna kőműves is, de látta, hogy tervezni még érdekesebb, és jelentkezett a Műegyetemre. Gyors felfogású volt, térben látott, kiválóan értette a matematikát, fizikát; könnyű volt neki a felvételi, sikerültek a vizsgái.

Pályakezdő tervezőmérnökként, majd irodai kisfőnökként hétvégenként építkezésekre járt. Mint mondta, 30 óra alatt jó pénzért elkészítette egy ház fa tetőszerkezetét. Az elméleti és a gyakorlati munka összhangjából születtek a találmányai. A lánclépcső például az ő szabadalma alapján terjedt el a világon, évtizedek óta kapja a szabadalom felhasználása után a járadékot sok-sok országból.

Meghívták egyetemi előadásokat tartani, ott tudatosult benne, hogy alig van jó szakkönyv. Érdeklődött, mi ennek az oka, és kiderült, hogy nincs, aki írjon. Az építészek többsége a konkrét munkákat szerette, a magyar nyelvterületen nincs is nagy piaca az építészeti szakkönyveknek, nem érte meg. Kószó József azonban szerette elmagyarázni, közérthetően leírni a szakmai dolgokat. Rájött, hogy a jól érthető szakkönyvekhez viszonylag kevés szöveg, sok rajz és még több fotó szükséges – így a tematikus könyveket számos nyelvre lefordították.

– Több országban egyetemi tankönyvként használták, különösen a nagy Oroszországban lettek népszerűek – mesélte. – Olyannyira, hogy a Lomonoszov Egyetemen még díszdoktornak is megválasztottak.

Sikerét segítette, hogy a rendszerváltozás után a posztkommunista országokban gyorsan összeállt egy jómódú új elit, amely tehetősségét a házával is demonstrálni akarta. A szakkönyvek az építész tervezőknek, egyetemi hallgatóknak szóltak, a Kószó József által létre hozott Európai Házak című folyóirat pedig a leendő megrendelőknek. Tucatjával mutatta be kívülről-belülről a szebbnél szebb – elsősorban Nyugat-Európában épült –, házakat. Tájba illő formák, kertek, teraszok, úszómedencék sokasága között keresgélhetett, aki a posztkommunista országokban is valami feltűnően szépet akart magának.

Életformának is érdekes volt, hogy Kószó József és a felesége egy lakókocsis autóval járták elsősorban a német nyelvterületet, tervezőkkel, építőkkel, háztulajdonosokkal beszélgettek, fotóztak – mintegy a folyóiratot olvasó leendő házépítők képviseletében.

Kószó József igazi „reneszánsz ember”, sok minden érdekli, a nyugdíjkorhatár felett is bátran fogott új dolgokba. Írt két regényt, a fikciók Hitler fiáról, illetve Eva Braun szeretőiről szólnak. Mindig nagyon szerette a logikai játékokat, rákapott, hogy nemcsak megfejti ezeket, hanem maga is készít. Sőt, lapot is alapított a kiadásukra. A legutóbbi időkben pedig visszatért a festéshez, elővette a padláson tárolt régi képeit és festőszerszámait. – Láttam egy hirdetést, hogy valaki műkincseket, festményeket vásárolna. Felhívtam, és megmutattam neki a Nofretétét ábrázoló képemet. Egy romániai magyar ember volt, Bukarest környékéről hordta a képeket, szobrokat Nürnbergbe. Adott a képemért 70 ezer forintot. Utána láttuk, hogy 1100 euróért napokon belül eladta az interneten. Sajnos, elkapta a Covid-fertőzést, és nem jött többé. A Szegedi Közéleti Kávéház közönsége szereti Kószó Józsefet, kedvelte a képeit is, különösen a Fehér sálas Mona Lisa címűt . Még tombolát is tartottak a megnyitón. Mi is nyertünk egy Kószó-könyvet – az a címe, hogy A napos ház.