Magyarországon már csak 1,2 millió libát nevelnek föl évente, és ez a szám is évről évre csökken. Háztáji gazdaságban, természetes körülmények között már alig nevelnek libát. A rendszerváltozás után elsősorban a Dél-Alföldön, a tanyavilágban alakultak ki komoly baromfitelepek, ahol fóliasátor alatt, eper- és akácfák árnyékában szabadon tartották a baromfiakat. A madárinfluenza megjelenéséig ez a forma számos versenyelőnyt hordozott: a feketemunka alkalmazása, az olcsó tartási körülmények és a szintén nem drága takarmány miatt a nyugat-európai piacon olcsóbban lehetett adni a terméket, mint a szigorú uniós szabályozás, magasabb bérek miatt nagyobb önköltséggel előállított helyi libahúst.

A liba fő értéke a mája és a húsa, bár Távol-Keletre a lábát, a tollát, de még a csőrét is el lehet adni. A legdrágább részét, a mesterséges táplálással óriásira hizlalt, zsíros májat az átlag magyar fizetésből meg sem lehet venni, Francia- és Spanyolország a fő exportcélpont. A mesterséges táplálást (libatömést) az állatvédők állatkínzásnak tartják, néhány országban el is érték a betiltását. A nagy élelmiszer-üzletláncok félnek is tőlük, többen inkább nem forgalmaznak libamájat.

A libahús ritkán kapható Magyarországon, az elkészítése nincs benne a konyhai rutinban. A lúdhús viszonylag drága, komoly tudást igényel úgy fűszerezni, hogy az értékei megjelenjenek. Gyakori, hogy egy háziasszony megpróbál meglepetést szerezni, vásárol libahúst, elkészíti, de az eredmény nem olyan lesz, mint várták, ezért legközelebb már nem is próbálkozik vele. Mindazonáltal a lúdtartásnak, és persze a lúdfogyasztásnak leginkább a madárinfluenza hullámai tettek be. A baromfitartó tanyákra könnyen behurcolták a fertőzést a vándormadarak, hiszen elég volt csak inniuk az udvarra kitett ivóvízből. Sok napszámos járkált egyik telepről a másikra, ők is magukkal vihették a fertőzést, ahogyan a tápot szállító teherautók is.

Az Európai Unió eleinte az elhullott, illetve a fertőzésgócok közelében lévő, veszélyeztetett, de még egészségesen leöletett állatok árának 100 százalékát megtérítette. Előírta ugyan a járványügyi szabályok betartását, de ezt csak akkor kezdték komolyan venni, amikor a kárnak már csupán 60 százalékát térítette meg automatikusan, a fennmaradó összeget pedig akkor, ha az állattartók betartották a szabályokat.

Át kellett (volna) térni a zárt tartásra – ez beruházást igényel. Betartani a higiéniai szabályokat – bemenet, kijövet szabályos öltözőben lezuhanyozni a dolgozóknak. Rendszeres időközönként fertőtleníteni az ólakat. Csakhogy ez mind munka, költség, nyereséget csökkentő tényező. Ezért többen megpróbálták kijátszani a szabályokat. A Baromfi Terméktanács például auditáló kérdőívet állított össze: kellett felelni, és büntetőjogi felelősséget is vállalni, hogy végrehajtották-e a higiéniai előírásokat. Az auditáló kérdőíveket muszáj lett bővíteni és pontosítani. Már nem csak úgy megkérdezték, hogy fertőtlenítettek-e, hanem naplózni kellett az időpontokat. Persze, a papír sok mindent elbír, ezért később fel kellett tüntetni a fertőtlenítőszerek fogyását, végül már beszkennelni ezek számláit. A szakmai tanácskozáson felszólalók Lengyelországra hivatkoztak: ott az uniós csatlakozás kezdetéről van agrárstratégia, a családi gazdaságok fejlesztését és integrációját támogatják. Így a baromfitermelés is integrált, segítenek fejleszteni a tartástechnológiát, segítenek piacra jutni, és mivel az ágazatok jövedelmét igazságosabban osztják el, nincs olyan vészes munkaerőhiány a vertikum alján, mint Magyarországon.

A hozzászólók a fő okot abban látják, hogy Magyarországon a rendszerváltozás után fokozatosan alapanyag-termelő nagybirtokok alakultak ki, amelyek legfőbb, bombabiztos jövedelme a területalapú uniós agrártámogatás. Nincs elég bizalom és szolidaritás sem az egyes ágazati szereplők között. Az Európai Unióban sokan vitatják a területalapú támogatás létjogosultságát, a következő költségvetési ciklustól nagy valószínűséggel változik az agrárpolitika, több figyelem és pénz jut a fenntarthatóságra. Magyarországon is vannak kutatások, amelyek a termelés biztonságát és rugalmasságát célozzák. Ismertették például a tanácskozáson a különböző spektrumú fényfajták hatását a zártan tartott lúd szülőpárok tojó teljesítményére. Ők nem látnak természetes fényt, viszont a mesterséges fény célzatos alakítása befolyással van arra, hogy kevesebb embrió pusztuljon el a tojásban, vagy kelés után, és azt is lehet szabályozni, mikor keljenek ki a kislibák. Tudományosan tehát simán megoldható, hogy ne csak Szent Márton, hanem Szent György napjára is lehessen libalakomát tartani.