Vitadélutánt tartottak a Csongrád Vármegyei Kereskedelmi és Iparkamarában annak kapcsán, hogy reprint kiadásban nemrég megjelent a kamara egykori titkárának, Tonelli Sándornak először 1939-ben publikált A franciák Szegeden című könyve, amely az I. világháborút követő átmeneti francia megszállásról szól, azt is bemutatva, hogyan találkozott a helyi és a francia mentalitás egy válságos időszakban.

A résztvevők ennek kapcsán egy újabb hangsúlyos szegedi francia jelenlét időszakáról idézték föl emlékeiket. Csernus Sándor, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora, korábban a Párizsi Magyar Kulturális Intézet igazgatója emlékeztetett, hogy a szegedi egyetem a Kádár-rendszer idején is szoros oktatási és kulturális kapcsolatokat ápolt francia partnerekkel. A Franciaországban élő magyar emigráns szervezetek mellett ők játszottak nagyon komoly szerepet a gazdasági kapcsolatok felvételében.

A Dél-alföldi régió áram- és gázszolgáltatója a Démász és a Dégáz 1995 decemberében került francia tulajdonba. Dervarics Attila, aki akkor a Démász vezérigazgatója volt, nem sokkal korábban fiatalon, nemzedékváltással került a nagy energiacég élére. A magyar menedzsment már a váltás előtt kidolgozott egy, a piacgazdaság körülményeire alkalmazott fejlesztési stratégiát – ennek fő elemeit a franciák is elfogadták és megvalósították. Említették a Déltávot is a beszélgetésen. Az egykori szocialista országokban krónikus telefonhiány volt, a Magyar Postáról leválasztott távközlést területi alapon privatizálták. Elsősorban tőkét és vállalati szervezési kultúrát hoztak a franciák a távközlésbe. A mobiltelefónia elterjedésével a vezetékes telefon visszaszorult, a Déltávot – legendás menedzsere, Lednitzky Péter halála után – eladták. A Szegedi Vízművek ma is részben francia tulajdonban van. A francia irányítású menedzsment „letisztította” a vízműről azt, ami „vitte a pénzt” – a fürdőüzemeltetést és a szennyvízhálózat-fejlesztést.

A francia tőke jellemzően a szolgáltatásokba fektetett be. Hogy miért? Dervarics Attila szerint elsősorban azért, mert akkor az volt eladó. És persze, biztos piac, kialkudott nyereségrátával. Amikor a magyar gazdaság megerősödött, e cégek közül jó néhányat visszavásárolt az állam. A térség egyetlen nagyobb, francia tulajdonban lévő termelő cége, a szentesi Legrand virágzik, a magyar állam támogatja a termelő, külföldi tudástranszfert és piacot hozó cégeket. Hetesi Erzsébet, nyugalmazott egyetemi tanár, a Gazdaságtudományi Kar volt dékánja föltette a kérdést: maradt-e valami a térségben a francia vállalkozói kultúrából? Mit adtak nekünk a franciák a rendszerváltást követő két évtizedben, ami meggyökerezett, amiből tanultak, amit továbbfejlesztettek a magyar vállalkozók?

Az derült ki, hogy nem sok minden. Részben azért, mert ezek nagy vezetékes infrastruktúrával rendelkező, az állammal szoros kapcsolatban működő szolgáltató cégek voltak, tudásuk jó részét nem tudták használni a magyar kis- és középvállalkozók. Amit pedig eltanulhattak volna tőlük – a regionális szemléletet, a helyi cégek egymást kiegészítő és erősítő együttműködését – azt nem fogadta be a magyar mentalitás. Dervarics Attila példája szerint a Démász sokszor próbálta rávenni a beszállítónak jelentkező magyar kkv-ket, hogy pályázzanak közösen, fejlesszenek együtt, jellemzően mindegyik egyedül szeretett volna boldogulni.