2018 szeptemberében avatták föl Kiskunfélegyházán, az Alsótemető ravatalozója falánál a szervdonorok emlékművét. Bozóki József kőfaragó mester alkotása egy fát ábrázol, amelynek levelei a felszín fölött, a fényben nyújtózkodnak, de csaknem akkora a gyökérzete is, amely táplálja a mélyből, sötétségből. Azóta minden évben megemlékezést tartanak, újabb és újabb elhunytak nevét vésik a kőbe, akiknek a szerveit átültették, hogy ezzel mások életét megmentsék. A magyar jog szerint, ha megállapítják az agyhalál beálltát, és az adott személy életében írásban nem tiltotta meg a szervei felhasználását, akkor erről a hozzátartozók nem rendelkezhetnek. Kevesen tudják, hogy ez így van, az emberek nem szeretnek ilyesmiről gondolkodni. Megterhelő, tragikus történet az általában fiatalon életüket vesztő donoroké és a transzplantációra szoruló, szenvedő, kétségbeeső és reménykedő betegeké is, akik csak a szervátültetésben bízhatnak.

Az idei, szeptember 25-én tartott kiskunfélegyházi megemlékezésen erre utalt dr. Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatója, aki hangsúlyozta: a személyes történetek, az őszinte, nyilvános vallomások segítik, hogy az emberek megértéssel gondoljanak erre. A kiskunfélegyházi emlékmű 2018-as létrehozását egy nyugdíjas óvónő, Csikós Józsefné kezdeményezte. Ő akkor így osztotta meg történetüket a Szabad Föld hetilap hasábjain: – Láttuk, hogy nincs javulás, nincs remény – meséli az édesanya. – Egyszer csak közölték, hogy búcsúzzunk el tőle. Éjszaka jött a team, az ép szerveit kivették, elvitték. Sosem felejtem el, 2011. május 11. volt. Tizenkettedikén új életre ébredhettek azok, akik az ő szerveit megkapták.

Ők pedig eltemették, ami megmaradt a fiukból. Fiatal volt, népszerű. A gyászmisén megtelt a barátaival, ismerőseivel a 600 személyes katolikus templom.

– Hazamentünk, és szinte elsüllyedtünk a mérhetetlen fájdalomban. Volt egy tanítványom az óvodában, akiből pszichológus lett. Nem kezelt, csak beszélgettünk. Mesélt a gyászmunkáról, a fájdalom feldolgozásának fázisairól. Akkor már nem sajnáltam annyira a fiam átültetett szerveit. Sőt, kezdtem büszke lenni rá. Hiszen egészségesen élt, nem volt semmilyen függősége. Kiválóak voltak a donorszervei is. Annyit elmondtak, hogy három különböző személy kapta meg őket. Sokszor gondoltam arra, hogy jön felém egy ember, aki a fiam szerveivel él, én örülök neki, ő pedig megköszöni, hogy élhet. És milyen jó, hogy abban a lesújtott állapotban nem bízták rám a döntést, mert ha tehettem volna, megtiltottam volna. – Amikor először kerültem kapcsolatba szervátültetettekkel, mindig a fiatal férfiakat néztem. Kerestem a hasonlóságot a fiammal, és úgy gondoltam, amelyik hasonlít rá, abban élhetnek tovább az ő szervei. A pszichológus ismerősünk azonban figyelmeztetett: ne akard tudni, kiben vannak a fiad szervei, mert csalódás érhet. Van, amikor nagyon beteg marad az illető, és van, amikor kilökődik a szerv. Ha ezt megtudod, még egyszer átéled a halál fájdalmát.

Végül egyszer megszervezték, hogy bár ismeretlenül, de találkozhassanak az elhunyt donorok családtagjai és a szervátültetettek Budapesten, a Fiumei úti temetőben. Berente Judit, a Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnöke a mostani beszédében is fölemlítette az első alkalmat. Új életet kaptak mások áldozatából, és ki másnak mondhatnának ezért köszönetet, mint a donorok családtagjainak.

Csikós Józsefné 2018-ban így beszélt erről: – Vigasztaltak, köszönték az életüket… Amikor ennyi hús-vér emberrel találkoztam, akiben mások szervei élnek, tisztán és bizonyosan éreztem, hogy érdemes volt odaadni a fiam testéből, ami felhasználható, mert ezekben az emberekben itt van, és él tovább. Ettől az érzéstől lehullott rólunk a bilincs; azóta könnyebben tudunk a fájdalommal élni. Szeptember 25-én, amikor a donorok hozzátartozói és a szervátültetettek családtagjai egymás után elhelyezték virágaikat és mécseseiket az emlékműnél, a fiát elveszített édesanya úgy fogalmazott: az első találkozások idején még felszakadtak a sebeink, és sírva-zokogva meséltünk elveszett szerettünkről. De idővel gyógyul a lélek, és a sírás közé egyre több mosoly és nevetés is vegyül.