A 19. és a 20. század fordulóján Szabadka a legnépesebb városok közé tartozott Magyarországon. De parasztváros volt, lakosságának fele a szállásokon élt, művelt, polgári rétege szűkebb volt mint Kolozsváré vagy Nagyváradé. Mégis, két olyan írót adott ez a közeg a magyar irodalomnak, mint Kosztolányi Dezső és Csáth Géza. Nemcsak a társadalmi hátterük volt azonos, rokoni szálak is összefűzték családjukat.
Hogyan függ össze az életút és az életmű? Az iskolában hagyományosan életrajzot tanítanak, és abból vezetik le a műveket. Szajbély Mihály pályakezdő oktató korában divat volt a műveket önmagukban, szerkezeti, esztétikai megoldásaikban értékelni. Csáth Géza pályakezdése, a meghatározó Nyugat folyóiratban való fajsúlyos megjelenése, irodalmi elakadása, elfelejtése, újra felfedezése és a kánonba való bekerülése jelzi: a megélt élet meghatározó befolyással van a művekre, de az ez irányú összefüggések feltárása mellett is érdemes a figyelmet a művekre visszairányítani.
Pontosan meghatározható, Csáth kamaszkori naplójában mikor ér el először irodalmi minőséget: akkor, amikor mély megrendüléssel beszámol féltestvére, Ilonka súlyos betegségéről, haldoklásáról és elvesztéséről. Azt is pontosan lehet tudni, mikor nyúlt először morfiumhoz a fiatal Csáth: akkor, amikor (később kiderült, tévesen), tüdőbetegséggel diagnosztizálták.
Művész akart lenni, a család jól kereső polgári foglalkozás felé terelte. Végzett orvos lett, miközben napilapokban publikált, zenei témájú írásokat és tárcákat, novellákat. Budapestre költözött, a többek között a legjobb kortárs íróknak publikációs lehetőséget adó Budapesti Naplóban publikált. Ekkor a legnagyobb ígéretek között tartották számon Babits-csal, Kosztolányival egyenrangúként.
Írói kiteljesedése két ponton bicsaklott meg. Amikor megismerte a Freud-i mélylélektan módszereit, nem mert többé a tehetségének leginkább megfelelő személyes, szubjektív stílusban írni – félt, hogy túlságosan kiadná személyiségét a hozzáértő elemzőknek. Nyugtalanságát, amelyet egy idő után irodalmi sikereinek elmaradása is táplált, rendszeresen morfiummal kezelte. Ez is mindinkább akadályozta az írásban.
Az első világháborúban frontorvosként szörnyű élményeket élt meg, a morfinizmusa is fokozódott. Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után falusi körorvosként élt. Életműve csúcsai a novellák, de számos műfajban – elmeorvosi tanulmányai, irodalmi és zenei esszéi is műfajuk élvonalába tartoznak. Ahogyan Szajbély Mihály fogalmazott: annak ellenére, hogy tehetségét nem tudta megfelelően kibontakoztatni, egy teljesen és méltatlanul elfeledett, első osztályú életművet kellett újra felfedezni, amelynek egyes darabjai a magyar irodalom csúcsain foglalnak helyet.
Illés Endre még az 1930-as években kiadott egy tanulmányt Csáth novelláiról, és Bóka László is írt Csáthról egy kis könyvet. Igazi visszhangot azonban csak az 1960-70-es években megjelent novellaválogatások keltettek. Nagyon sokat hozzátettek Csáth Géza újra felfedezéséhez a vajdasági magyar irodalom szereplői: Dévavári (más helyen: Dér) Zoltán a naplókat, levelezést összegyűjtő irodalomtörténészként és filológusként, az Üzenet című folyóirat szerkesztőjeként, ahol folyamatosan adott közre Csáthról szóló tanulmányokat, Bori Imre pedig eredeti megközelítésű értelmezőként. Ezen az úton született Szajbély professzor most Artisjus Irodalmi Díjjal elismert könyve, Csáth Géza élete és munkái, amely címében is a szintézis szándékát jelzi.
Érdekes a vajdasági és a magyarországi irodalmárok kapcsolata: az 1970-80-as évek titói Jugoszláviája nagyobb szellemi szabadságot adott, mint ami akkor Magyarországon elérhető volt. A vajdasági közegbe belenőtt magyar íróknak természetes volt a kétnyelvűség, a „híd” szerep, a mindkét irányú fordítás és értelmezés. A délszláv háború szörnyűségei után színvonalas irodalom született, szerb, horvát, bosnyák szerzőktől. Most – már nem az állami nemzetiségpolitika irányítása alatt, hanem az írók, fordítók személyes érdeklődése alapján –, a szétesett jugoszláv térség irodalmisága kezd beáramlani a magyar szellemi életbe. Legalábbis abba a szűk rétegébe, amely hajlandó ilyen dolgokra figyelni.
