2020.05.28.

Kezek nélkül is a teljes életet élők határait feszegeti

Régiónk

A harminchat éves Slavko Adamov, a szabadkai Gerontológiai Központ legfiatalabb lakója tökéletes példája annak, hogy a boldogság nem a hiányosságokon múlik, ha azt fel tudjuk ismerni a meglévő dolgokban. Habár kezek nélkül született, a fiatalember számára ez nem jelent akadályt. Megtanult lábujjaival dolgozni, ezt pedig nagyon ügyesen teszi. Teljesen önálló, sokoldalú sportoló, sikeres, sorozatban nyeri az érmeket és a serlegeket.

Article image
2020.05.28.

A jó kedélyű parasportoló gyermekkorában a szabadkai „Kolevka” Gyermekotthonban élt, 2005-től pedig a Gerontológiai Központban lakik, amely elmondása szerint nem is otthon, sokkal inkább szálloda, mely többet nyújt számára, mint amit bárhol máshol kaphatna.

— A „Kolevka” Gyermekotthonban ismetem meg az első barátaimat. Nem emlékszem sok mindenre, de az ott dologzó nővérek elmesélték, hogy etettek, és figyelték, hogyan találom fel magam. Az elejében felrúgram a tányért, idővel azonban minden összállt. Az iskolát a podgoricai mozgássérült gyermekek professzionális rehabilitációs Intézetében folytattam, a Kereskedelmi Középiskola befejeztével pedig visszatértem Szabadkára. Már kis korom óta megvolt a saját vízióm, elsősorban sportoló szerettem volna lenni—meséli Slavko, azt pedig, hogy ebben mennyire sikeres lett, a tavalyi Apatin-Eszék Nemzetközi határon átnyúló ultraramatonon be is bizonyította, melyen egy különleges háromkerekűvel nagyjából 3 óra alatt teljesítette az 51 kilométeres távot.

Szabadkai, eszéki és belgrádi maratonokon is részt vett, és kimagasló eredményeket ért el Vasváron és Plovdivban, ahol bronzérmes lett parataekwondoban.

— Már az előtt, hogy ultramaraton futónknak, Jánosi Elvirának köszönhetően megkaptam a háromkerekűt, aktívan taekwondoztam. Amikor részt kellett vennem a belgrádi edzéseken, a Gerontológiai Központ igazgatója, Nenad Ivanišević segített nekem eljutni. Tagja vagyok a fogyatékkal élők klubjának, a lábaimra azonban vigyáznom kell, ezért inkább a maratonokra koncentrálok. Nem szeretném, ha megsérülnének a lábaim—mondja Slavko.

Nincs edzője, senki nem tanítja, de azt mondja, nincs is rá szüksége.

— Minden az akaratomon múlik. Tudom, hogy képes vagyok rá, és azért dolgozom, hogy többet érjek el.

Szabadidejében sakkozik, kisfocizik, aktív a közösségi oldalakon, szereti a zenét, szórakozik, de gyarkabban jár vendégségbe, és fogad vendégeket, barátokat. Sokszor kávézik a Gerontológiai Központ idősebb lakóival. Slavko lábaival ügyesen használja a higiéniai eszközöket, egyedül borotválkozik, lábujjaival chatel, öltözködési technikája elmondása szerint egy giliszta mozgására hasonlít, bármit be tud gombolni, annyiban azonban megkönnyíti a saját dolgát, hogy leggyakrabban sportfelszerelést visel, amelyen nem találhatók gombok. Ami mások számára „mínusz” lenne, ő „plusszá” alakítja át. — Egyedül borotválkozom. Semmi nem nehéz a számomra. Mindenre képes vagyok, egyedül repülőt nem tudok vezetni—mondja a sikeres sportoló.

Egy fogyatékkal élő egyesületben is foglalkoztatják, melyben a sakk szekciót vezeti. Szabadidős foglalkozásként tekint rá, fiatalabb korában pedig a „Kolevka” Gyermekotthonban élő gyermekekre is vigyázott.

— Soha nem ülök le. Hamarosan már a társaságomra sem lesz időm. Maratonokra készülök, de szükségem van még néhány jó versenyre ahhoz, hogy igazán nagy megmérettetéseken vehessek részt, és, hogy meggyőzzem az embereket affelől, hogy készen állok külföldi maratonokra is. Remélem, még sok kihívás és jó eredmény vár rám. Csak a sportban tudom elképzelni magam—mondja Slavko.

A fiataloknak, és mindenki másnak azt üzeni, függetlenül attól, hogy fogyatékkal élők vagy sem, sportoljanak.

Csak legyetek kitartóak. Midenben tartsatok ki, az élet pedig oda vezet benneteket, ahol valóban lennetek kell—üzeni a kezek nékül született sportoló.