Tanyasorsról elmesélés… ezen a címen adták ki a karcsú kötetet azok a kiskunhalasi értelmiségiek – Shaár László, Mester Sándor –, akiknek megmutatta önmaga vigasztalására írt novelláit, verseit. Magyarországon egymillió ember élt tanyán az 1930-40-es évek fordulóján. Elő Mária első emlékei 3 éves korából valók. Élesen emlékszik az udvarukban felnőtt csikóra, „akivel” sokat játszott. Az orra selymességére, a horkantására, ahogyan odahajolt simogatásért.
Tündérnek hívták a szeretett, szép csikót. Amikor eljött az ideje, hogy betörjék igáslónak, Tündér nem akarta húzni a kocsit. Elvitték a vásárba, de a próbán ott is csökönyösnek bizonyult. Végül egy kupec adott érte egy már betört lovat, Remény volt a neve, „aki” nem volt olyan szép és szelíd, de húzta a kocsit. Tündért Reményre cseréltük – írta közel nyolcvan év múlva az egykori kislány. Hozzáteszi: a kupecek aztán Tündért is betörték. Nem simogatással és jutalomcukorral, hanem úgy, hogy tüzet gyújtottak a hasa alatt.
Ötéves volt, amikor édesapját – a háború legvégén, 1944. augusztus 7-én – behívták katonának. Néhány hónap után elmaradtak a levelei, sohasem látták többé. Máriában nagyon élénk emlékek maradtak róla. Ahogyan télen kosarat font, a pici lány pedig segített neki. Ahogyan átjöttek a szomszédok kártyázni, nevettek, és édesapja hegedült, vagy a gombos harmonikán játszott… Hogy a tanyavilágban nekik volt először japán libájuk, gramofonjuk, kristálydetektoros, fülhallgatós rádiójuk…
Ezt a nyitott gondolkodású, tehetséges embert, ezt a „tündért” rángatták be a már elveszett háborúba ágyútölteléknek. Marika és édesanyja a „tündért reményre cserélte”, további életüket meghatározta, hogy évekig hiába várták vissza az édesapját.
Az emlékezet erős fényével megvilágított kora gyermekévek után magukra maradva éltek, ahogy lehetett. Az apa odaveszett, de a tanya és a föld maradt – az az új politikai rendszerben arra elég volt, hogy Mária „a szociális helyzetük miatt” ne tanulhasson tovább. Volt padláslesöprés, szeretett tanítók, iskolai sikerek – és vannak róluk jó tollal megírt történetek, a nehéz életet mindenkor elviselhetővé tevő napfényes pillanatokról.
Mert nem tanulhatott, maradt a fizikai munka. Minden, ami egy alföldi kisvárosban elérhető volt: erdőgazdaság, nádgazdaság, sertésnevelő vállalat, baromfinevelő vállalat, dohánybeváltó, faiskola, malom. Kis Ferencné minőségellenőrző csoportvezetőként ment nyugdíjba.
Géplakatos férje alig lett nyugdíjas, amikor meghalt. A gyász után sikerült megértő párt találnia, de egy szép évtized után őt is elvesztette. Vigasztalásul kezdte megírni az életét – versekben, novellákban. Néhány értelmiségi meglátta szövegeiben az előcsillogó értéket: a mára feledésbe merült világ eleven, élő leírását. Segítettek összeállítani és kiadni könyvét, illusztrálni, nyilvánosságot teremteni neki.
Egyikük, Shaár László előszavában azt írja: az a világ, amelyet Kis Ferencné írásai megőriznek, feledésbe merült – pedig nem is volt olyan régen. Érdemes visszaemlékezni rá a mai internetes, full technikás, békés világból is. Azt már mi tesszük hozzá: nemcsak az egykor volt világ pontos és személyes leírása miatt. Teknőben talán nem fogunk már mosni, de az, ahogyan a távoli külső világ betör családok békés életébe, és a tündér valóságot hiábavaló reménykedéssé változtatja, nem biztos, hogy sohasem fordul elő többé.
Fotók: Mester-Horváth Nikol/baon.hu
